Szülőfalumba, a magyar többségű, de sváb és bunyevác nemzetiségűek által is lakott, Baja melletti Rém községbe 1948 őszén hét felvidéki családot telepítettek be az Érsekújvár alatti Naszvad községből (ma már város), köztük a miénket. Az áttelepítetteket (nálunk át-, ott kitelepített) a Németországba kizsuppolt sváb családok házaiba költöztették, és az ő földjeiket is kapták meg. Nagyapám nem fogadta el a felajánlott házat – jóval nagyobbat hagytak ugyanis Naszvadon –, ezért aztán fogta a kis iratbőröndjét (ma is megvan nekem, iratokkal együtt) és járta a bajai és a kecskeméti hivatalokat, míg novemberben átköltözhettünk egy nagyobb sváb házba. Ahol az addigi tulajdonos felesége és nagylánya már összepakolva – egy-egy batyu – várták, hogy jöjjön értük a teherautó, de addig is kiköltöztették őket a tehénistállóba... Nagyapám pedig – már téli idő volt – beköltöztette őket a kisépület egy szoba-konyhájába. Pár nap múlva jött a községházáról egy illetékes és számon kérte, hogy a svábok miért laknak a kisépületben, amikor kint van a helyük? Nagyapám annyit kérdezett tőle: ez most az én házam, vagy a magáé? Mire a hivatalnok megvonta a vállát és elment. Az asszonnyal és lányával a hatvanas években találkoztam – maradtak a faluban rokonaik –, amikor hazalátogattak Németországból és eljöttek hozzánk, anyámmal összeölelkeztek, percekig sírtak. Keresték Sanyikát – bátyámat, aki éppen katona volt –, akivel ők akkoriban sokat játszottak, és aki mindig a Nyitrára akart menni…