Anita szeme kérdőn villan rám, amint a nő az ötévesforma kisfiú kezét fogva belép a liftbe. Finom fejbiccentéssel jelzem, hogy igen, ők… Anita sziasztokkal köszön oda, hisz nagyjából egyidősek lehetnek a divatosan öltözött, barna hajú nővel, a gyereke meg a mi Vivinkkel, én egy kézcsókomat érzek illendőnek. Kérdezem, hogy a mínusz egy jó-e, nem néz ránk, lesütött szemmel mondja, eggyel lejjebb. Ezt, gondolom, köszönésnek is szánta, mert utána a kisfiú dzsekijén kezdi el igazgatni a kapucnit.
Vivi megnyomja azt a gombot is, élvezi, hogy már ismeri ezeket a számokat. Büszkén pillant a kisfiúra, de ő merev arccal bámul a cipőjére. Meglepő lenne, ha Anita itt befejezné, gondolom, és csak azon izgulok, hogy a tegnapi dühét félre tudja tenni. Kis hallgatás után, mikor már majdnem leérünk a mínusz egyre, kedvesen annyit kérdez, ugye, ti laktok alattunk? A nő most néz ránk először, illetve csak Anitára. Bólint.
Nem egészen két hete, hogy az alattunk megürült lakásba új lakók költöztek. Én délelőtt otthon dolgoztam, Anita elvitte a gyereket oviba, utána meg bevásárolni ment. Felszüremlettek a folyosóról a költözködés zajai, valami kiskocsin tologatták a lifttől a bútorokat, majd az ablakon kilesve láttam a bejáratnál parkoló teherautót, a költöztetőket, és ezt a nőt a gyerekkel, akik néhány apróbb dolgot maguk is fölhordtak. Egyedülálló anyuka, állapítottam meg, mert pasit, akit a párjának tudtam volna elképzelni, nem láttam.
Tévedtem. Tegnap, Vivi fürdetése közben, amit rendszerint én végzek, amíg Anita rendet rak a konyhában, éktelen ordibálás, veszekedés hallatszott föl. Valószínűleg a fürdőben zajlottak éppen az események, és egy artikulálatlanul üvöltő férfihang vitte a prímet. A nő csak ritkán reagált, amennyire azt ki lehetett venni, inkább csak csitítóan kiáltott néha.
Hamarosan Anita is jött, kijjebb húzott, hogy Vivi ne hallja a mondandóját. Ő egyébként egyelőre önfeledten játszott az idegesítően kerregő fölhúzhatós békájával meg a berregő kishajójával, mert addigra mindent a vízbe tettem már, ami elfedheti a lenti zajokat.
– Hallod ezt a böszme barmot, Lóri? – kérdezte zaklatottan hadonászva, és a hangjában némi számonkérést is éreztem.
– Ezt még a szomszéd kerületben is hallani – sziszegtem. És még azt is hozzátettem, amit nem kellett volna: – Ennyit a kivételesen gondosan kezelt extra hangszigetelésről, amiről a kivitelező hadovált.
Persze hogy én is ideges voltam. A mi eddig nyugalmas otthonunkban… ilyet! A korábban alattunk élő középkorú házaspártól soha semmi nem hallatszott, mintha itt sem lettek volna, csak a liftben köszöngettünk egymásnak, ha nagy ritkán összetalálkoztunk. Anita hangneme miatt pedig még inkább fölment bennem a pumpa, mert azt éreztem belőle, hogy a „böszme barom” némileg a „ti, férfiak” halmazt metszette nála.
– Most tényleg a szigetelés jut erről eszedbe, Lóri? – reagált döbbenten Anita. – Te láttad már ezt a fazont, hogy néz ez ki?
– Nem, nem csak ez jut eszembe, és elmondtam már, hogy csak a csajt meg a gyereket láttam, pasit nem!
Kétségbeesett sikongatás hallatszott, erre már Vivi is fölkapta a fejét. Gyorsan kiemeltem a kádból, és a fürdőlepedőjében a szobájába vittem, az elég messze van a fürdőtől, a nyomomban Anitával.
A mese után Anita már lenyugodva jött ki a gyerekszobából.
A nappaliban ültem, a lenti műsor még mindig hallatszott, csak valamivel szaggatottabban folyt.
– Ez egy állat! – mondta Anita ténymegállapításként. – Valamit tennünk kell, Lóri! Rendőrség, gyámhatóság, vagy mit tudom én… te vagy az ügyvéd!
– Ja, de tudod, ez ennél sokkal bonyolultabb! Első eset, azt sem tudjuk, mi az oka – dünnyögtem. Hányszor hallottam, amíg nem folyik vér, a rendőrség nem tud csinálni semmit. Persze, van már távoltartás, de hát azt kezdeményezni kellene, egyébként sem ér szart sem a kollégáim szerint. Ez nem egy amerikai film! – Mindenkinek lehet egy rossz napja – folytattam, és Anita egyre komorabb arcát látva azzal fejeztem be, hogy ha még egy ilyen előfordul, az már indokol valamilyen fellépést.
– Baszd meg, Lóri, a tudományodat! – vágta oda, és folyni kezdtek a könnyei. Értettem, mi idéződött föl benne. Átkarolva simogattam. Tizenhat volt, amikor az anyja, se szó, se beszéd, őt is otthagyva, elköltözött. A férje ugyanis, ha nagyon bepiált, gátlástalanul pofozta, néha ököllel is ütött. Végleg eltűnt, Anita próbálta megtalálni, de csak jó pár évvel később derült ki, hogy hajléktalanul végezte, valahol az utcán. Ő sem maradt pár hétnél tovább az apjával, maga intézte el, hogy felügyelet alá vegyék, majd egy kollégiumba került, úgy fejezte be a gimit. Az apja egyszer, még Vivi előtt, becsöngetett az előző lakásunkba, ki tudja, honnan tudta meg a címet. Belekezdett volna valamibe, de Anita azonnal elzavarta.
– Kicsim, meg fogunk tenni mindent, amit lehet, ígérem – töröltem le Anita könnyeit.
A lift megáll, kiszállás előtt és közben, naná, hogy elmondja Anita, ami kikívánkozott belőle:
– Kicsit hangosak voltatok az este. Tudod, minden fölhallatszik. Csak a gyerekek miatt, érted… – még a liftajtót megtartva visszafordul – …hogy beszélgethetünk is, ha akarod.
Fortyogok, de a gyerek előtt magamban tartom, amit gondolok. Amint Vivit beülteti a gyerekülésbe, azért odabököm:
– Most föltétlenül kellett ez, nem tudtad megállni, hogy ne szólj be? Láthattad, milyen zavarban volt.
Beszáll, becsapja az ajtót. Én a csomagtérben matatok még, hogy lehiggadjak. Miután beülök, eltökélten mondja: – Igenis kellett! Legalább tudja, hogy hallottuk, és ha akar, segítséget is kérhet.
A mélygarázs kihajtójánál egy fekete BMW áll majdnem keresztben, rögtön tudom, hogy mi fog következni. Nyílik is az ajtó, arra számítok, hogy egy izomagyú kopasz fog kiszállni, lehet, hogy egy baseballütővel. Meglep, de egy öltönyös, középkorú férfi indul felénk, mutatja, hogy engedjem le az ablakot. Megteszem, de az ajtózárat azért benyomom.
– Öreg – mondja élesen, de nem olyan durván, mint vártam –, mondd meg az asszonyodnak, hogy szálljon le az enyémről. Volt tegnap egy kis nézeteltérésünk, nem nagy ügy, nem kéne a Teréz anyut játszania!
Érzem, ahogy Anita mozdul a nyitott ablak felé, de a karjára tett kezemmel finoman visszatartom. Érti, félbemarad a mozdulat, és a mondandóját is lenyeli. Én szólok ki a pasasnak, aki egyébként leg­alább egy tízessel idősebb lehet nálam: – Persze, öreg, csak este senki nem szokott ebben a házban hangoskodni. Gondolj a gyerekekre is!
– Vágom – mondja az öltönyös, és gúnyos mosoly jelenik meg a száján –, majd igyekszünk jól viselkedni. De nem szeretném, ha bárki belepofázna a privát dolgainkba! – ehhez már szinte behajol, Anitára nézve.
Pár nappal később, hála isten, már Vivi fektetése után, újraindul lent balhé. Lényegében ugyanúgy folyik, mint korábban: a férfi – akinek most már arca is van – bekattanva ordibál, a nő néha szól csak vissza. Járkálok le-föl, Anita a kanapén ülve rezzenéstelen arccal figyel, a szemei perzselik a bőrömet. Amikor a nő sikongatni kezd, felveszem a telefonom, Sanyit csörgettem, aki a hangoskodó pár szomszédjában lakik. Néha együtt szoktunk futni a közeli parkban.
– Sanyi, nyilván te is hallod… alattunk, szerinted odamenjünk?
Ez jutott eszembe. Elvégre ők még inkább szenvedői a történteknek.
– Aha! Csöngettél, de senki nem nyitott ajtót, aztán telefonáltál a rendőrségre – ismétlem hangosan, amit mond. – Számíthatsz rám, Sanyikám, ki kell csinálnunk ezt a barmot, mert pokollá teszi az életünket. És a persze a családjáét is – zárom le elszánt hangon, érezve Anita rám meredő tekintetét.
– No, valami csak lesz, láthatod! – mondom megkönnyebbülve, de ő szótlanul a fejét rázza.
Várunk. Figyelem az ablakban, mikor megérkezik a rendőrautó, a résnyire nyitott bejárati ajtónál fülelek, némi dörömbölés után úgy tízpercnyi „intézkedés” foszlányait hallom, aztán csend lesz.
Hívom Sanyit, mondja, hogy a rendőrökkel higgadtan beszélt a pasi, de megfenyegették, ha még egyszer előfordul, beviszik.
– Remélem, ezzel vége, édesem! – ülök le Anita mellé.
Fejét a vállamra hajtva sóhajt:
– Dehogy Lóri, dehogy… én tudom.
Fél óra múlva újra indul a veszekedés lenn, egyre hangosabb és durvább.
– Na jó, ebből elég! – pattanok föl, futok le a lépcsőn, Sanyi kinn áll már a folyosón. Csöngetünk, dörömbölünk, a veszekedés megszakad, a nő nyit ajtót, összeborzolt hajjal, kisírt szemmel. Hátrakiált, hogy maradj ott, drágám, majd én elintézem.
– Igen… – néz ránk szétesett arccal.
– Asszonyom – kezdem –, ezt így nem lehet, kérem, zeng a ház, szeretnénk…
Nem tudom befejezni, mert ordítani kezd, mintha egy leckét mondana föl, hagyjuk őket békén, minden rendben van már náluk, neki aztán nem kell segítség, húzzunk az anyánkba. Lefagyva hallgatjuk Sanyival.
– Takarodjanak! – sikítja végül, majd megfordul, és néhány pillanatig csendben áll így. Látom a háta mögötti kezén a keresztbe tett ujját, aztán ránk vágja az ajtót.
– Ilyet! Te ezt érted? – horkan föl Sanyi.
– Értem – mondom keserűen, mert már tudom, hogy nagy a baj. Még emlékszem gyerekoromból a csúrizásra. Zakatol az agyam: aztán most hogyan tovább?