A rendszerváltás óta eltelt három és fél évtizedben minden választáson részt vettem. Kampányoltam, izgultam, veszekedtem, reménykedtem, ünnepeltem önkormányzati, parlamenti vagy államelnök-választásokon, és máig nem tudom igazán higgadtan várni az eredményt. Egy ideje már csak szavazok, nem kampányolok, mégis mintha semmi sem változott volna ezekben az évtizedekben, ugyanaz a tét most is számomra: romlik vagy javul a román-magyar viszony? Nemrég vita is volt arról az erdélyi Transtelexen, hogy van-e még létjogosultsága az etnikai politizálásnak. Elsősorban szociológusok, politológusok mondták el a véleményüket. Kértek engem is, szóljak hozzá, de még maradt bennem annyi „pártfegyelem” régebbről, hogy nem akartam megzavarni volt kollégáim kampányát. Hiszen egyrészt magam is úgy véltem kezdettől fogva, hogy egy etnikai szervezetre mindaddig szükség lesz, amíg nincsen más garanciánk az oktatási, nyelvhasználati és önkormányzati jogok gyakorlatba ültetésére, mint egy magyar érdekképviseleti szövetség jelenléte Bukarestben vagy Brüsszelben. Másrészt viszont az is igaz, hogy éppen egy ilyen szövetség fenntartása és hatékonysága kerül veszélybe, ha egy határon túli magyar szervezet egyetlen ideológia szolgálatába áll tartósan, legyen szó akár jobb-, akár baloldali eszmékről. Ezek szerint nem szabadna elválasztani a mindenfajta társadalmi egyenlőtlenség, diszkrimináció vagy intolerancia elleni fellépést a nemzeti identitásért folytatott küzdelemtől. Szóval ebben a vitában én ugyan sok mindenben egyetértek a bírálók többségével, de úgy érzem, valójában ők is inkább az utóbbi évek ideológiai kizárólagosságát kifogásolják. Amiben nyilván igazuk van, mégsem tudom azt mondani, hogy felejtsük el az etnikai politizálást.