Az egyik barátom azért nem tartana kutyát, mert gyűlölné, hogy reggel és este kutyás ruhákban kellene sétáltatnia a „kedvencét”, és kutyás emberekkel beszélgetnie kutyás dolgokról. Ez tiszta agyrém, mondta kellő vehemenciával, miközben én alig bírtam elfojtani a mosolyomat. Hiszen ez jóval többről szól! Ez évezredes barátság kutya és ember között: idill, hűség, naplemente. Aztán ma reggel azon kaptam magam, hogy a legócskább melegítőmben, hiszen Bella négy hónapos energiabomba, mindennel és mindenkivel játszana, és ebbe olykor (szerinte) az is belefér, hogy rohanás közben belekap a lábamba a tűéles tejfogaival. Ezt vércseppek, szentségelések és pfujolás követi, amit ő lelkiismeretesen tudomásul is vesz – tíz másodpercig. Ezért hosszú és bő melegítőnadrágban indulok el, amelynek már mindegy, nyűtt pólóban, mert időnként kavicsokat kell kikapnom a mindent (is) megevő, felporszívózó kutya szájából, és akkor már ne egy jó, „ünnepi” felsőt koszoljak össze.