Lények. Esendők, halandók – és éppen tökéletlenségük, pontosabban annak művészi megjelenítése adja a mulandóságban rejlő tökéletességüket. Küzdelmük mélyen emberi, létmódjuk hétköznapiságukban is ünnepélyes. Bennük, sejtjeik önmozgásának törvénye szerint az élet ünnepli önmagát. Gulisio Tímea ötödik verseskötetének szélesvásznán egy részben beteljesült, részben örök beteljesületlenségre ítélt szerelem kerettörténetébe ágyazva jelennek meg felvillanásszerűen az emberi sorsok, életképek, ahol e látszólagos tárgyilagosság hátterében mindenekelőtt a lírai szubjektum lélekvilága rajzolódik ki, és e lélekvilág szűrőjén keresztül és az elbeszélő interakciói révén bontakoznak ki előttünk a különféle helyzetek és emberi viszonyrendszerek.
„Nem elég a karodban. / Az ereidben akarok lenni. / Mint egy vérrög. // Zsírodban olvadok. / Lefolyok a combodon. / (…) Meleg húsban hideg fém vagyok. / Nem látogathatlak. / Csak a közeli hozzátartozók.” A Közeli című költemény felrajzolja azokat a tájékozódási és viszonyítási pontokat, amelyek kijelölik ennek a szerelemnek a koordinátáit, lehetőségeit és adottságait: az elbeszélő a vágyott, fokozhatatlan testközeliség és a kényszerű társadalmi távolság feloldhatatlan ellentmondásában kénytelen viselni és elviselni e szerelem szorongató reménytelenségét. Migréncsendben, a vizespalack kiroppanó magányában telnek az esték, ahol a lírai én önmaga létezését is bűnnek érzi, és a lélek csak pang, mint érszűkületes lábban a vér. A romlandó test plasztikus, aprólékos leírása kiemelt helyet kap a verseskötetben. A sovány, libabőrös nyak, a bőr ciánillata, a piros szájhoz hasonlító sztóma, a túlkelt zsemlékként duzzadó mellek, a száj szélén kipukkadt buborékként csüngő remény naturalisztikus, ugyanakkor bőséggel metaforizált, megemelt képei teszik a feltűnő egységességű versfolyamot átélhetővé. A szavak fekete vérrögökként potyognak a szájból, a nap fényérzékeny, másnapos pupillaként ragyog az égbolton, a szeretett lény tekintetét puskaként fogja a lírai megszólalóra, aki úgy nézi őt, mint apa a bába véres kezét, mint áruló a keresztfát, és úgy vár rá, ahogy műszakváltásra várnak. A névtelen tömegek életképei több helyütt is felbukkannak a kötetben, mint az Ünnep című betétversben (mely a személyes szövegfolyamot megszakítva egy szomorú sorsú, ismeretlen nő életéből emel ki epizódokat), ahol a főhős fogyókúrája okán csak joghurtot vacsorázik, bewhiskyzett, horkoló férje mellett díszíti a karácsonyfát, ha sír, a hagymára fogja a könnyeit, és utálja a szomszédot, mert szeretőt tart, míg ő hűséges, és csak kétszer szökött meg. A vers elliptikus szerkezetű, csak félmondatokkal sejteti, hogy a nő boldogtalan: „Neki is lehetett volna élete. / De végül is nincs semmi baj.”; „Egy kád forró víz öleli, / Míg a hajnal / El nem vérzik.” Másutt megrendítő sorokban ír a szegénységről: „Nehezen jössz ki a nyugdíjból. / Csak a kisszobát fűtöd, / Inkább derékmelegítőt hordasz. / Véreset pisilsz. / Ne csokit hozzál, rizst, tésztát, / Konzervet, krumplit, csirkeszárnyat.” E költemények Erdős Virág szegényverseivel állíthatók kontextusba.
A betegség, a test romlandósága figyelemre méltó leírások, allegóriák mentén nyer bemutatást, főként a szeretett lény vonatkozásában: szó van a versekben méhsüllyedésről, idült hólyaghurutról, kórházról és rózsaszín branülről, véres lepedőről, az öregségről, seprűvénákról, bűzlő ágyneműről. Ezek a képek, melyekről a való életben nem szívesen veszünk tudomást, inkább illedelmesen félrenézünk, itt reflektorfénybe vannak állítva, és az erős átpoetizáltság megvilágításában különös szépséggel fénylenek fel. A szövegvilág többek között Schein Gábor, Tóth Kinga vagy Takács Zsuzsa kórházverseire enged asszociálni. A nyelvhasználat a megszólalás nehézségét tükrözi: általában rövid, ziháló tőmondatokból építkeznek a sorok, rímtelenül, de egységes, szabályosan hullámzó gondolatritmus mentén.
Gulisio szövege szervesen illeszkedik a kortárs női líra hagyományába, egyben új utakat térképez fel a női test hanyatlásának tematizálásával és e romlandóság intimitásának költészetté transzponálásával, amelyen keresztül a nőiség mégis időtlenül átragyog. Nehéz téma, melyet a szerző ennek ellenére könnyed és pontos tollvonásokkal tud megragadni. (Tipp-Cult Kft., 2024. 112 o.)