Összekapaszkodva botorkáltak át az utca túloldalára, a kapuhoz.
– Aranyos kis öregek, még most is mennyire szeretik egymást – jegyezte meg egy járókelő, és hosszan nézett utánuk.
– Dugd fel magadnak, idióta – morogta az orra alatt az öregember, de nem fordult hátra, csak szorította a felesége karját. A kapaszkodás egyben tartotta a két imbolygó testet, megakadályozta, hogy külön-külön elvágódjanak.
Otthon csöndben ebédeltek, mert az öregemberből áradó ingerültségnek a megtestesüléséhez nem kellett hang. Némán szétáradt a konyhában, minden zugba befészkelte magát. Olyan erős volt az aznapi nyomulás, hogy az öregasszony egyszer csak megütközve emelte fel a fejét. De nem szólt semmit. A lecsó után almás pitét kínált, még előző este sütötte, amikor az ura már horkolt. Az öreg megvetően harapott a pitébe. Az édes-savanyú, reszelt almaszálak elkeserültek a fogai között. Évtizedek lecsóinak, pörköltjeinek, lángosainak zsíros leve egyszerre tolult fel a torkában. Nézte az asszonyt, igyekezett elterelni a gondolatait. Csak ezek az ősz pamacsok ne lennének a fején. De aztán elfordította a tekintetét, nehezen viselte az aszott, sovány test látványát. Dühödten próbált utánaszámolni, valójában az utóbbi időben elég gyakran megtette, már ötvennyolc éve bámulja ugyanezt a nőt, és kénytelen a fonnyadását végigkövetni. Becsoszogott a szobába. Az indulat jött vele, hozzátapadt, mint az árnyék, áradt, habzott, talán, ha valaki lefölözi, mint a forrásban lévő húslevest, de hát önmaga nem tette meg, és az asszony se igen figyelt már rá, a nagyothallók bosszantó békéjével motoszkált a lakásban. Ez a kanapé is! Ki látott már ilyen se sárga, se zöld, fosszínű huzatot?! De ez a nő sose engedte kicserélni, mert még az anyja… Az öreg morogva rátelepedett, oldalt fordult, arccal a kanapé háttámlája felé. Csak egy kicsit ledőlök az ebéd után, nem alszom, csak pihenek, legalább ennyi legyen. És mivel a felesége éppen kiment, kaján élvezettel feltette a papucsos lábát is az ágyra. Lehunyta a szemét. A szoba eltávolodott, a világ közelebb jött. Keringőző gondolatai fokozatosan rövidültek, képekké, szavakká estek szét. Valami izzó vörös hullámzott a pillái alatt. De hisz ez Kyra hajzuhataga, Patrik skót menyasszonyáé. Gyönyörű haja van a képen, amit küldtek. Hanem a vezetékneve, hát az… O’ Hara… Hara Kyra… Beszarás! Csak nem lesz az unokája házassága is egy harakiri? Nem akarlak elkeseríteni, Patrik, de eljön a pillanat, amikor az ember a másiknak már a szagát se bírja… És csak a bosszúság van, amikor kinyitja a száját…. Mikor látogattok haza, édes fiam, Istvánkám? Egy-két jó szó kellene. Tudod, az állandó remegés, meg a derékfájás és… egyáltalán, a napok… Vigyázzatok magatokra! Te, mondd, sose tudom, boro vagy börg? Micsoda? Hát az Edin… Ne őrjíts! Utálom a whiskyt. Vagy whiskey?... Na jó… az a szörny… ott nálatok, mi is… mi is a neve?...
Arra ébredt, hogy valami meleg simul hosszan a hátához, derekához, vádlijához. És egy kéz hátulról előrenyúlva, gyengéden gombolgatja a sliccét. Ez meg mi a fa…?, bökte ki majdnem hangosan, de nyomban rájött, hogy ez most éppenséggel találó, és valahogy ezúttal nem akarta, hogy káromkodásba fulladjon a pillanat. Maga is elcsodálkozott ezen. Először dühödten tiltakozni akart, fordulni is, hogy eltolja a nadrágját érintő kezet, de valahogy képtelen volt megmozdulni. A felesége egész testével hozzádőlt, miközben a kezével elöl, az ágyékánál matatott. Egyetlen szót sem szóltak, mindketten visszafojtották a lélegzetüket. A művelet egy idő után sikerrel járt, a kéz gyengéden kifejtette a nadrágból, majd a fehérneműből is az alaktalan, puha húsdarabot, átölelte a tenyerével, mint egy sérült kismadarat, és elkezdte simogatni. Az öregembert szégyen öntötte el, hát ide jutott vénségére, de valahogy megkönnyebbült. A tiltakozását, dühét ebben a pillanatban mind belehelyezte abba a kicsi tenyérbe. Aztán öntudatlanul, mintha valami ősi, zsigeri parancsot teljesítene, óvatosan megmozdította a karját, hátranyúlt, megérintette az asszony csípőjét, és ő is elkezdett simogatni. Megfakult emlékfoszlányokból épült úton haladt. Lágyan érintette a nő testét, oldalról előrefelé, egészen a combtövéig. Érezte, ahogy a hátába nyomul a két mellbimbója, oldalt enyhe kis domborulat simult a tenyerébe, és mindig, amikor a keze a combtő gödréhez közelített, az asszony bele­remegett. Őrjítő érzés volt. Együtt hullámoztak így a felgerjedő vágyban hosszan, időtlen időkig. És egyszer csak megtörtént. Szikrák pattogtak az öregember lehunyt szemében. Ugyanabban a pillanatban az asszony is felsóhajtott. Perceken át forgott velük a világ. Az öreg szíve őrülten kalapált, átfutott rajta, lehet, hogy ez lesz az utolsó órája.
Szeretlek, mondta fennhangon, mert biztos volt abban, hogy a nagyothalló felesége úgysem hallja. Megpróbált megfordulni, de nem sikerült, a görcs megint beleállt a derekába. Persze, mert ez az ostoba öregasszony agyonnyomta a csontos testével. Kikészül tőle.