Ladu Arany Oldalakat hord ki, azokban a bizonyos kilencvenes években, amikor én kitalálom, hogy jogász leszek, Ladu pedig nem hajlandó továbbtanulni. Szerződés nincs, nem kell erre papír, mondja a fószer a telepen, Ladu bólogat, legalább nem kell adózni. Elcsattog értük az apja kocsijával, fordul egyet, és megvan a heti adag, négyszáz példány.
Még Dunaújvárosba járok haza, de már tudom, hogy csak az egyetem végéig. Ladu kitart, ő itt van otthon. Bevezet a garázsba, ezt nézzem. A földön, kocsiban, esztergapadon, mindenhol Arany Oldalak, húszas csomagokban. Mennyit kell egy nap ellőni ezekből, kérdezem, mindegy, mondja, ez sehogy sem éri meg.
Fogja a túrahátizsákját, elindul a cuccal, kilencvenegyben vagy -kettőben, nyár elején.
Otthonkás nénik nyitnak ajtót, fél szemüket odateszik az ajtórésbe. Nejlonfüggöny a konyha előtt, műanyag csipkés abroszok, művirág. Egy kisfiú vízzel töltött lufit hajít felé, és bevágja az ajtót. Ladu újra kopog, aztán hangosabban, nyissad csak ki, hülyegyerek. Apuka tépi fel az ajtót, Ladu menekül, hátán zötyög a táska.
Kocog a panelek között, a Barátság úttól az Eszperantó utcáig, ott kezdődnek a kertes házak, az már jó, mert át lehet dobni az Arany Oldalakat a kerítésen, ha nincsenek otthon. Néha behívják, kap egy ötvenest vagy limonádét, egy nő hájas süteménnyel kínálja. Ez a legjobb környék, innen átmegy a Vasmű útra, következnek a téglaépületek, senki nem nyit ajtót, az átvételi jegyzőkönyvön aláírást hamisít, előbb csak néhányat, aztán rutinosan.
Szerinted kell ez egyáltalán valakinek, kérdezem Ladut. Nem ez a lényeg, válaszolja.
Elmegy a diliház mellett, az aszfaltban mélyedés. Gyerekkorunkban azt mesélte valaki, hogy őrültek ugrálnak ki az ablakon, az ő testük hagy nyomot. Amikor meghal valaki, a vér összegyűlik abban a nagy lyukban. Féltünk elmenni mellette. Az őrülteknek nem kell Arany Oldal, mondja Ladu, pedig velük jobban járnék. Az Adyn rám akarták hívni a rend­őrséget. Ha a Vasműben is terjeszthetném, végeznék két nap alatt, akkor talán megérné ez az egész.
De kis pénz is pénz, így tanították a szüleink. Ami van, el kell vállalni, mert lehet, hogy ezután még rosszabb lesz. Én nagyon jól teszem, hogy jogász leszek, mert a jogászoké a jövő, és egy jogászból még bármi lehet, akkor ezt majdnem elhittem.
Ladu a giminél begyorsít, nehogy leszólítsa valamelyik volt tanára. Mi járatban vagy, mit dolgozol, mi lesz belőled. Az iskola fala telefirkálva, pénisz a homlokzaton. Kicsöngetés, becsöngetés. De utáltuk ezt. Énekkari próbák, ennek is vége, az énektanárnő verte a ritmust az asztalon. Úgy kellett énekelnünk, hogy átvigyük a szó végi mássalhangzókat, staba-tmate-rdo-o-lo-o-rosa. Ladu elsiet az iskola mellett, nem veszik észre. A takarékpénztár új, modern épülete jön, aztán hosszú butiksor, nem sokkal odébb a cigánytelep. Három kislány az udvaron, néznek Ladura, hogy te ki vagy. A szülők a hosszú függőfolyosók korlátjának támaszkodva, cigivel a kezükben figyelik. Csak két cím van itt, de már sötétedik, estére kiürül a hátizsák, hazamegy májkrémes kenyeret enni, útközben összeszed egy kóbor macskát, jó lesz társaságnak.
Miért nem jössz el a városból, kérdezem, itt csak a gyárak vannak, mit akarsz csinálni? Nem kell mindenhonnan lelépni, válaszolja, nem ez a megoldás. Ingerült, lassan fogynak a példányok.
A vizsgaidőszak kellős közepén vagyok, magolok a kollégiumban, majd a következő vizsga után leutazok aranyoldalazni, fogadkozom, tényleg besegítek, Ladu csak legyint, vagyis elképzelem, ahogy legyint, leteszi a telefont, lemegy a garázsba hátizsákot tölteni.
Gyömöszöli az Arany Oldalakat a postaládába, nem fér bele, amit nem vesznek át, elégeti. Lehív szalonnát sütni a kertbe, csöpög a zsír, narancssárga tűzben égnek az Arany Oldalak.
Azok a lakások, mondja Ladu, mint valami mesebeli labirintus, érted? Van egy varrónő az Új Vasmű úton, a lakása tele van méteráruval, nem túlzás, az ablakokon varrás nélküli anyag, a folyosón, a szobában varrógép, szövettekercsek egymáson, a középső szoba után jön egy belső szoba, még sötétebb. Belenéz a tűzbe, komor és elszánt.
De itt élek, mondja Ladu, és ez miért lenne rosszabb, mint bármi más? Apám halott, itt van a háza, a lakáshitel. Most költözzön be egy idegen? Itt vannak a macskák például. Széttépett galambot hagynak a teraszon, először őrjöngök, persze, aztán inkább vicces. Vagy lesétálok a Duna-partra, hol van még ilyen kilátás?
Győzködöd magad, mondom Ladunak, de miért, add el a házat, hagyd a cuccot a garázsban, sőt, azzal együtt add el, take it or leave it, mondom, ahogy polgári jogon tanultam. Akkor még nem értettem Ladut, vagy harminc évig nem vágytam vissza, egészen addig, amíg Budapesten idegenné nem váltak az utcák, az emberek. Jöttek a kétezres, kétezer-húszas évek, plakátkampányok, tüntik és albérletek. Burn out, genyózás, új cég, új főnök, a sokadik. Lehetetlen, hogy nincs más megoldás, mint a nosztalgia.
De ezek most még a kilencvenes évek, a remény, közöny, a gyanakvás. Viaszosvászon abrosz, vasportól sötét függönyök.
Egy öregember mindenáron be akarja hívni Ladut, odabent kosz van és öregszag. A folyosón át a hátsó szobába vezeti, mutatni akar valamit. Régi fegyvert vesz elő a fiókból, aztán zavaros történetbe kezd egy meggyilkolt szeretőről, aki miatt bűnhődnie kell. Most már megyek, mondja Ladu, a bácsika tiltakozik, hogy nem sír, ez csak az öregség.
A napra érve Ladu fellélegzik, további városrészek következnek, a város rendezettebb fele, virágágyások, csipkés, tiszta függönyök, terméskőből épült kerítés. Az Óvárosban ajtót nyit egy fazon, sült csirkeszárnnyal a kezében, és igazolvány bemutatását kéri. Milyen igazolványt mutassak, kérdezi Ladu, hát olyat, ami igazolja a helyzetét. Ladu áll, izzadt vállába bevág a hátitáska. Milyen helyzetemet?
Az egyik nő átnyújtja a névjegyét. Ladu jóképű, a nő állást ajánl a Papírgyárban, lehetne minőségellenőr. Megfontolom az ajánlatot, mondja Ladu, aztán hazamegy a hátizsákot újratölteni. Városfelfedező túra.
Ismerjük a várost, mondom Ladunak, és nincs benne semmi meglepő.
Esténként ül a garázsban a megmaradt téliszalámis szendvicsekkel, és egy füzetbe írja a napi termést, kiszámolja a maradékot. Van ebben valami élvezet, mondja Ladu, ahogy húzkodod le a számokat, és minden nappal közelítesz a nullához.
Én alkotmányjogot tanulok, és elhatározom, hogy soha nem megyek vissza. Hétvégente aztán mégis lejárok Laduhoz. Budapesten nincsenek ilyen alakok, mint én, ugye, kérdezi Ladu, és előhúzza az utolsó példányt, amit papír szerint már átadott valakinek. Tessék, a tied. Pont erre vágytam, mondom. Nevetünk, harminc évvel ezelőtt.
Aztán a Vasmű bajba kerül, megint, a várost idővel átveszi egy másfajta vezetés, már senkinek sem kellenek az Arany Oldalak. Jön a maroktelefon, a kinyitható mobil. A város fejlődik, csak nem tudni, hova, mondja Ladu, még kitart.
A péniszgraffitire ráfirkálnak egy Nácik haza! feliratot. A házakra tábla kerül, jelezve, hogy szocreál stílusban épültek, mintha bárkinek kétsége lenne, de a Munkás Művelődési Központot nem nevezik át. Az őrültek háza, vagyis a pszichiátria átköltözik a kórház második emeletére, az ablakokon rácsok.
Lemenekülök Dunaújvárosba, Ladu, nosztalgikus és öreg lettem. Mosolyog, ez egyik napról a másikra történt? Igen, egyik napról a másikra történt. Behív, az apja vezetékes telefonja még mindig ott áll az előszobában, a cipőspolcon. Megnősült, elvált, de a házon ez nem látszik. Ki használ még vezetékes telefont? Ez a város nem változik, mondom Ladunak, most akkor költözzek vissza? Az Arany Oldalakkal álmodom, álmomban én hordom ki, és én maradok itt.
Ez már nem ugyanaz a hely, mondja Ladu, és eddig sem a várost utáltad. Nosztalgikus és öreg lettél.
Ülünk a kertben, a torkom elszorul, sehol se vagyok otthon, anyám meghalt. Igazad volt, mondom Ladunak, a helyváltoztatás semmit nem ér.
Ladu gallyakat szór a tűzrakó helyre, újságpapírral tüzet gyújt.
Harminc éve találkoztam egy bűvésszel is, ezt meséltem? Ajtót nyitott, a föld fölött lebegve, én meg ott álltam leizzadva egy hátizsáknyi cuccal, és nem tudtam, hogy hallucinálok-e a fáradtságtól, vagy mi van.
Hülyítesz.
De, de, így volt, nézd csak, mondja, és előveszi a Dunaújváros mesél című újságot, keresgél a cikkek között. A 26-os számú Állami Építő Vállalat története, a szoborpark régi és új remekei, a gimnáziumra évtizedek óta büszke város stb. A huszonharmadik oldalon pedig kis fekete keretben a hír, hogy a város bűvésze újra dolgozik, Nosztalgia című előadásán láthatjuk a híres lebegő ember mutatványát is. Megtekinthető a Cirkusz téren.
Felnézek, Ladu mosolyog. Nem tudom, hogy csinálta, de így volt. Lebegett, egy méterrel a föld fölött.