Popelka Júlia anyja a nagyböjt előtt nem sokkal, valamivel éjfél után jelent meg a lánya nappalijában. Az öregasszony csak állt mereven az ósdi, tömörfa kredencet támasztva, hamuszín arccal bámulva a letaposott műperzsa körbefutó mintáját. Ajkai hangtalan mozogtak, mintha olvasná a tarkára színezett, műanyag rostokat, mintha betűket fejtene fel a gépi csomózás szálai közül. A kredenc a háló ajtajával átellenben, a nagyobbik szobában állt, így Popelka Júlia ágyából tisztán láthatta a jelenést. Hajnalra a mama alakja megfakulni látszott, és reggelre eltűnt. A szobában temetői virágok, krizantém illata maradt utána.– Nocsak! – mondta Popelka István, miközben lenyomta az ébresztőóra gombját. Párnás kezével gyengéden végigsimított a még alvó felesége arcán, aztán felöltözött, kávét főzött, és csendben behúzta maga után a bejárati ajtót. Reggelit sohasem evett.Tizenegy felé, miután Popelka Júlia felébredt, hamarjában betelefonált a munkahelyére, aztán felhívta az orvosi rendelőt, és az egész hétre kiíratta magát. Ebédre két tükörtojást evett, majd megint lepihent. Délután hosszasan vizsgálgatta a szőnyeget, még fel is hajtotta, hogy benézzen alá. Centiméterről centiméterre tanulmányozta át a körbefutó mintát, de semmit sem talált az elnagyolt arabeszkek, virágok és életfák között.– Szőnyeget a padlószőnyegre? – kérdezte Popelka István, amikor a mama halála után a még használható dolgokat szortírozták az öregasszony lakásán.– A kredenc elé – jelentette ki Popelka Júlia, de azt nem tette hozzá, hogy azért, mert a mama ott szerette.– Nocsak! – mondta a férje, és feltekerte a műperzsát. Így került a szőnyeg és a kredenc a másfél szobás panel nappalijába, szembe a hálószoba ajtajával.Popelka Júlia egy hét múlva ismét arra ébredt, hogy az anyja fakó arcát látja az éjszaka közepén. Az öregasszony ajkai némán recitálták, amit a körbefutó mintából kiolvasott.Húsvétra már hetente kétszer-háromszor látta a jelenést, de a férjének továbbra sem szólt egy szót sem egészen április közepéig, akkor már nem bírta tovább.– Nem tudok aludni! – kezdte, és a kis barna üvegcséből kirázott egy szem valeriánát. Egyet még lefekvés előtt vett be, majd kettő óra körül lenyelt egy újabb tablettát. Ez már a harmadik volt azon az éjjelen. – Minden éjjel látom anyámat – fordult a férjéhez, miközben ujjaival az apró vattapamacsot próbálta visszatömögetni a sötétben az üvegcse kupakja alá.– Nocsak! – mondta Popelka István háta.– Nem viccelek! Ott áll most is a kredenc előtt!Popelka István felült, szemét körbejáratta a nappaliban: – Én nem látok semmit – mondta, azzal ismét a fal felé fordult.Május elején – amikor a valeriána mellé már kis pohárka borókapálinka is társult – Popelka Júlia felkereste a javasasszonyt, aki a szomszédos panelház nyolcadik emeletén lakott, hogy ingázza ki neki, mit akarhat tőle az anyja. Ekkor már nem dolgozott. Munkahelyén felmondott, napjait a háztartás körüli teendők töltötték ki, csak vásárolni járt el otthonról.A javasasszonynak rövidre nyírt, sötét acélkékre festett haja volt. Keret nélküli szemüvege felnagyította savószín szembogarát. Hosszasan pörgette az ingát a mama képe felett, ami hol jobbra, hol balra lendült ki, de nem adott egyértelmű választ.– Híd – mondta nagy sokára az asszony.– Parancsol? – kérdezett vissza Popelka Júlia.– Az anyja – mondta a nő. – Az anyja meg valami híd…– Az anyám meg egy híd? Miféle híd?– Azt nem tudom. Nem látom biztosan.– Különös – mondta Popelka Júlia.– Különös – mondta az asszony.Egy darabig hallgattak.– Talán, ha meggyónna… – próbálkozott a javasasszony.– Talán – mondta Popelka Júlia, aztán felállt, fizetett és távozott.Egy hétre rá kigondolta, mit fog tenni. Addigra már minden éjjel megjelent előtte a mama.– Elmegyek a búcsúba – mondta a férjének. – Akkor talán békén hagy minket az anyám.– Miféle búcsúba?– Csíksomlyóra, a zarándokvonattal.A televízióban látta, hogyan készülnek tömegek a zarándoklatra, hogyan állnak sorba és hogyan telnek meg a vonatok már jó előre a búcsúba induló emberekkel.– Nocsak! – mondta Popelka István. – Hiszen életedben nem voltál még templomban sem!De Popelka Júlia csak legyintett. Három órát állt sorba a kupéjegyért a Keletiben. Pünkösd előtt két nappal, hajnalban indulnak majd, negyedmagával utazik, és éjfél felé fut be velük a vonat Csíkszeredára.Éjszakánként Erdélyről olvasott. A Hargitáról, a medve járta Csíki-havasokról, a Háromszékről és a hegyi patakok gyémánthideg vizéről.Hosszú, lila ruhát vett a sarki turkálóban, haját feltűzte, arcára halvány pirosítót tett, feje tetejére lapos szalmakalapot biggyesztett. Így üldögélt naphosszat a házak közötti parkban, a hársfák bódító illata alatt.A lakótelepen híre ment, hogy Popelka Júlia búcsúba készül. Idegenek köszöntek rá az utcán, a boltban ajtót nyitott neki a pénztáros, és a henteslegény mintha kevésbé mócsingos darabokat tekert volna a vastag fehér papírba, amikor nála vásárolt. Egyszer, egy idős úr szájából elhangzott egy kisztihand.Három nappal az indulás előtt, az első adag valeriá­na és a kis pohárka borókapálinka után, de valamivel még éjfél előtt Popelka Júlia felnézett az erdélyi útikalauzból, amit éppen olvasott. A szokatlanul fülledt éjszakán temetői virágok, krizantém illata kúszott be az ablakon.Szemével az anyját kereste, aki ilyenkor már javában olvasgatni szokta a körbefutó minta szálait a szőnyegen, ám a mama most nem volt ott. És nem volt ott a következő két éjjelen sem. Popelka Júlia soha többet nem látta a jelenést.Az indulás napján a férje taxival vitte ki a pályaudvarra. Nehezen találták meg a kocsit a tömegben. Útitársai, egy idős asszony és a lánya már elhelyezkedtek a kupéban. Nem volt negyedik utas. Popelka István feltette a felesége kicsiny bőröndjét a csomagtartóra, aztán megölelte, és leszállt a vonatról. Nem várta meg az indulást.Kemény rántással feszült neki a mozdony az útnak, egészen lassan csorogtak kifelé a Keletiből, óráknak tűnt, mire elérték Budapest határát. És az öregasszony beszélni kezdett. Szolnoknál már lányomnak szólította Popelka Júliát, és mesélt neki. Mesélt a Hargitáról, a medve járta Csíki-havasokról, a Háromszékről és a hegyi patakok gyémánthideg vizéről, és Popelka Júlia csak hallgatta. Vitte a vonat, keresztül az Alföldön.Hajdúszoboszló előtt gyakorta nézegetett kifelé az ablakon. A hidat akarta látni, ahol a vásárokat tartják. A hidat a kilenc lyukkal meg a csárdával. Hátha fordulna úgy a vonat, akadna egy kiszögelés, ott a távoli pusztában, ha csak egy pillanatra is, de látszódna a híd. Csak egy morzsányi fehér pont, de ő tudná. De nem látott semmit. Aztán az anyjára gondolt, meg arra, amit a javasasszony mondott neki. Debrecenben leszállt, és bevárta az ellenvonatot.