A Bresics kávéház teraszán ültem kora délután, amikor megjelent az asztalomnál a Pasas. Morgott valamit, hogy jó napot kívánok, és tartotta a kezét. Fel sem néztem, csak vártam, hogy eltűnjön. Ilyenkor nincs nagy forgalom, csak hozzám hasonló értelmiségi fazonok meg nyugdíjasok ülnek be egy kávéra. Csak így emlegettük, hogy Pasas, azt a hajléktalankülsejű, középkorú férfit, akit egyre gyakrabban láttuk a környéken, mutogattunk rá, hogy nézd már, megint itt a Pasas. Nem vagyunk előkelő környék, a Németvölgy éppenséggel nem über-Buda, de azért, azt mondanám, finom, disztingvált, errefelé a fiatalok nem kocsmáztak és nem autóversenyeztek hajnalig. Itt laktam egész életemben, a sajátomnak is éreztem, ezért is zavart, úgy néztem rá, mint egy betolakodóra, aki otthonosan jött-ment a zsíros télikabátjában, egy rongyos hátizsákkal, simán odalépett mindenkihez, akit kiszemelt, és hát most engem szemelt ki, és csak állt az asztalomnál, és nem mozdult. Hetvenéves vagyok, sokoldalú, harcedzett férfi, bejártam a világot, regényeket fordítottam, a rádióban simán nyilatkozom a szociális egyensúly fontosságáról, és aztán ilyen helyzetekben tanácstalannak érzem magam, egyfelől elhajtanám, hogy hagyjon békében, mi közöm van mások nyomorához, másfelől van bennem sajnálat a szerencsétlenek iránt, na és, ezt is mondhatnám, mit segítek magának egy ötszázassal, ez is egy gondolat volt, miközben azzal, hogy adakozom, inkább magamon könnyítek, hogy na, legalább egy embernek segítek valamit, csak tűnjön már el innen, azt kívántam, csak tűnjön el, és mint férfiember, még azt is hozzátettem, hogy a picsába, ott voltak a jegyzeteim az asztalon, elmerülni készültem, de nem tudtam. Mégis, hogy képzeli? Meddig áll ott? Tudja, hogy nem akarok balhét, mert én leszek a rosszfiú? És Évára is haragudtam, a kis pultosnőre, aki csak nézte az egészet, mintha semmi köze sem lenne hozzá, pedig jóban voltunk, tanár úrnak szólított, volt itt közöttünk egy kis megtehetnénk-ha-akarnánk, mindketten magányos fazonok voltunk, megtehette volna, hogy elküldi a Pasast a francba, biztosan vannak erre szabályok meg törvények, aztán Éva mégis intett neki, valami olyasmit, hogy na, hagyja békén a tanár urat, a Pasas egy ideig nézett rá, aztán azzal a bizonytalan, különös járásával elsomfordált, a sarokról is visszanézett. Volt ebben a tekintetben valami szemrehányás, mint amikor az embernek nem sikerült valami, amit eltervezett.Aztán egyszer csak nem jött többé. Nem mondom, hogy hiányzott, inkább olyasmi érzés volt, mint amikor az ember megszabadul egy rossz szokásától, de néha még eszébe jut. Egyszer mintha láttam volna a Bocskai úton, a villamosmegállóban, mondtam is Évának, amikor legközelebb a Bresicsben voltam, hogy talán mégiscsak kapott munkát valahol.– Az nem lehet – felelte szárazon, közben keverte a limonádét, amit rendeltem. Néztem az arcát, milyen elhasználódott, ez a szó jutott eszembe. – Lekapták a rendőrök. Albertfalván húzta meg magát egy lakatlan házban, lopott, verekedett, bevitték.Fizettem, már indultam, de éreztem, hogy még mondana valamit.– Ha a dolgok nem alakulnak jól, mindenki elfordul az embertől – ezt mondta.– Nem vállalhatjuk fel örökké mások gondjait – feleltem. Nagyon lapos mondat volt, mintha valamelyik rosszul sikerült novellámból idéztem volna.– Persze, nem is. Csak hát ő a bátyám.