Vakarom a fejem, nem azért mert a fiatal másolatom túlköltötte a közös időnket és ez a fejbőrömön érződik, hanem mert a Substance most akkor tényleg egy kalapács, ami beszögeli az üzenetét a néző fejébe? Vagy valami elment mellettem? Egyszerű, durva, és nagyszerű?

A gyomorforgató figyelmeztetést azért ideteszem, nem tudom hány olvasóm hasítaná át simán a finálét, szerintem sejtik magukról akik nem.

(a képek az előzetesből vágva.)

Már a kezdő képsorok sok mindenről árulkodnak, hiszen a főszereplő színésznő hollywood boulevardra tett csillaga az idő folyásával halványul benne, miközben a valóságban is kirúgják, hiszen 50 fölött everything just stops. Már a nőknek. Nem elég szépek a műsorokba, de a társadalom számára is kicsit láthatatlanná válnak, és ha ez nem lenne elég, még maguknak is generálják ezt a spirált, hiszen ők is így tekintenek a fiatalságra, fiatalságukra, annak elvesztésére.

Egy ilyen helyzetben kapja meg Demi Moore karaktere azt a lehetőséget, hogy A Szer segítségével (szó szerint) a gerincéből kijöjjön egy fiatalabb változata, akivel egy időn osztoznak. Utóbbit alakítja amúgy Margaret Qualley, rajta keresztül élheti át kicsit újra azt az imádatot az idős színésznő, amit korábban ő is megkapott. Ezért mindent hajlandó feláldozni, a szer rossz használatának összes mellékhatását elviseli, pedig a tudatuk nem is egy, úgy tűnik az első belövésnél szétválik, hiába marad a “gazda test” az irányító, így még árulkodóbb ez a viselkedése.

Mindebből egy jó kis hegyibeszéd is kerekedhetett volna, de a film sokkal inkább a sötét, és beteg humor felé megy el, amit a teljesen abszurd (és undorító) fináléja végképp aláhúz. Fesztiválokról azt láttam, hogy Demi Moore játékából főleg azt a szomorú, önsanyargató, a fiatalságot mindenek felett éltető társadalom következményeként született jelenetet lehet alakításilag kiemelni, amikor a karaktere egy randira készül, de nem tud megfelelni saját magának. Ellenben Moore a Substance második felében is hatalmas, amikor, hogy is mondjam, elszabadul Coralie Fargeat rendező keze alatt. Mondjuk ott már Margaret Qualley sem fogja vissza magát a korábbi women gaze után.

Érdekes téma még az önmagunk változásának elfogadása mellett a double standard előkerülése, vagyis bemutatása is, hiszen Dennis Quaid karaktere nem elég, hogy alapból undorító, de simán elvan a bőrében a “stúdió” vezetőjeként, neki semmi nem állt meg az idővel, de érhető ez a többi férfi karakterre is, akik kirakatok a színésznő saját fejében levő terrorban.

Viszont ezen témák és még pár amit nem emeltem ki mellett itt semmi sem úgy mély, mintha “komoly” művészfilmet néznénk, hanem tényleg igyekszik a női nézőibe beleverni az üzenetét. A végén már szó szerint.

A megvalósítás amúgy Kubrick-Cronenberg szerelemgyerek akar lenni, nem hiszem, hogy az új útjai miatt fog előkerülni valaha is. Azért ami nagyon-nagyon tetszett, hogy a végére tényleg nem fogják magukat vissza a készítői. Amikor azt hinnéd, hogy az utolsó jelenetbe vágnak lassan, akkor rákontráznak, emelik a tétet a teljes kilapulásig.

Érdekes élmény volt, de például a múltkori kommerz elborult filmhez, a Titane-hoz hasonlítva ez azért egyszerűbb, azt biztos máig nem értem, de élmény volt, ez mégis rétegebbnek érződik, hiába a hollywoodi sztárjai.