Akár csak a filmek és az irodalom esetében, a videójátékok között is megkülönböztetünk műfajokat, és mindnek megvannak a maga rajongói. Van, aki legszívesebben belső nézetes lövöldözős játékokkal (first person shooter, FPS) tölti az idejét, van aki a külső nézetes (third person shooter, TPS) variánsokra esküszik, azon belül is a nyílt világú megoldásokra, míg mások az egész nemzetek és kontinensek sorsát alakító grand strategy programokat imádják. Emellé jöhetnek még a versenyszimulátorok, a verekedős programok, vagy akár a szerepjátékok (role playing game, RPG), a lista hosszan folytatható lenne, ráadásul az utóbbinak létezik egy több évtizedre visszanyúló, JRPG nevű szubzsánere, aminél a j betű a japán rövidítése.

Az idei tartozó játékoknak (legtöbbször) megvannak a maga releváns jegyei, úgymint az előre meghatározott, nem testre szabható főhős, a messzemenőkig kidolgozott, a kijelölt úton végigjátszható, a narratívára fókuszáló történet, több karakter irányításának lehetősége, és sok esetben a meglehetősen összetett, körökre osztott harc is összetevője a receptnek. Ezen játékok egy részének van továbbá egy másik ismertető jegye, ami megkülönbözteti őket az olyan szerepjátékoktól, mint például a közelmúltban hatalmas sikert arató Baldur’s Gate 3: jóval több türelem, vagy ha úgy tetszik, más megközelítés kell hozzájuk, főleg az első pár órában.

Metaphor: ReFantazio

Ilyen a műfaj egyik legfrissebb képviselője, a Metaphor: ReFantazio is, amit azon fejlesztőcsapat hozott tető alá, ami az általunk is rendre dícsért Persona-játékokkal az elmúlt években rengeteg emberrel szerettette meg a JRPG-ket. Az Atlus ugyan sokat csiszolt és változtatott a jól bevált receptjén a Persona 5 Royale óta, de olyan szempontból maradtak a kaptafánál, hogy az első 4-5 óra nagyon nyögvenyelős lesz azok számára, akik nem szeretik, ha a program hosszabb távon fogva tartja a kezüket.

Márpedig ebben a játékban ez történik: egy fantasy világban találjuk magunkat, ami épp elvesztette uralkodóját, ránk pedig egy titkos küldetést bíznak, miközben a birodalmat szörnyek ostromolják. A történet és az annak otthont adó világ megértéséhez szükséges információk elég lassan csordogálnak, méghozzá a játék alapjait elmagyarázó tutorial feladatokkal felváltva, ami azt eredményezi, hogy az első egy órában pár lépésenként átvezető videók, hosszú párbeszédek és oktatóharcok váltják egymást – ami frusztráló tud lenni a nyugati konkurensek sokkal nyitottabb és mozgalmasabb megoldásaihoz képest. Ezt idővel ugyan felváltja egy valamivel szabadabb, elsősorban a körökre osztott, csapatalapú, az eltérő kasztokat felvonultató harc betanulását segítő szakasz, de arra készülni kell, hogy a játék lényegét és a ránk váró valódi feladatokat csak nagyjából a negyedik óra környékén kezdjük el megérteni.

Mindezt azért érzem fontosnak kiemelni, mert a Metaphor: ReFantazio egy remek játék, csak el kell jutni azon pontig, amíg ez kiderül.

Ami első blikkre viktoriánus köntösbe öltöztetett fantasynak tűnik, az lényegében a valóságunk nem túl hízelgő tükörképe. A játék helyszínéül szolgáló Euchronia több népcsoportnak ad otthont, akik között komoly társadalmi szakadékok és ellentétek tátonganak, és az egész életet befolyásoló tényező, hogy ki melyik csoportosulás szülötte. A belső feszültségek mellett külső fenyegetés is akad, a „vidéken” pusztító ocsmány szörnyek képében, és az egész szituációt csak súlyosbítja, hogy meghal az uralkodó – akiről mi az első percben megtudjuk, hogy merénylet áldozata.

Atlus Főhősünk, aki nagyon hasonlít a Persona 3-ban irányított karakterünkre.

Utóbbihoz köthető a leginkább kitaszított néphez (elda) tartozó hősünk első nagyobb küldetése is, ami okán a Methapor sztorija elsőre egy teljesen megszokott ármánynak tűnik, hogy aztán az emlegetett negyedik óra magasságában (ez az időintervallum persze játékosfüggő) ne csak a játékmenet nyíljon ki, de a cselekmény is új irányt vegyen: a birodalom lakóinak az öröklés helyett demokratikus úton kell megválasztani a következő vezetőt, és ennek a folyamatnak mi magunk is részeseivé válunk.

A türelem csodát terem

Ami ezután következik, az egészen varázslatos a maga összetettségével és sokszínűségével – utóbbi egyszerre vonatkozik a bejárható birodalom egyes területeire, az eltérő népekre, a hozzánk csatlakozó újabb és újabb irányítható karakterekre, illetve a játékidő jelentős részét kitévő harcra is. Utóbbi részben a Persona-játékokat idézi, hiszen minden csapattagunk úgynevezett, archetípusokat nyit meg, amik eltérő képességekkel és tulajdonságokkal segítenek minket az ellenfelekkel szemben.

Atlus

A siker záloga, hogy most is megtaláljuk a ránk váró förmedvények gyenge pontjait, és olyan csapatot állítsunk össze, akik képesek ezeket kihasználva elpusztítani. A hozzánk csatlakozó szereplők között nemcsak válogathatunk, hogy ki vonuljon velünk harcba, de az archetípusok módosítására is van lehetőség, így a taktika folyamatosan változtatható, és természetesen nem hiányzik a fejlődés sem, a főhősünk és kompániája újabb és újabb lehetőségeket nyithat meg, ráadásul az egyes tagok között elmélyülő kapcsolat most is mindenféle bónuszokat eredményez.

Utóbbiért természetesen tenni is kell, így ezúttal sem csak a fő- és mellékküldetésekre kell koncentrálni, hanem arra is, hogy szociális interakcióba kerüljünk a társainkkal, illetve a birodalmat járva arra is ügyelnünk kell, hogy folyamatosan növeljük a főhős személyéhez köthető mutatókat (bátorság, bölcsesség, képzelőerő, tolerancia, elegencia), ugyanis sok esetben ezek szükségesek ahhoz, hogy egyáltalán elvállalhassunk feladatokat. Ehhez jön még egy olyan fontos tényező, hogy egyes küldetések megoldása időhöz kötött, így nemcsak a harcokat kell jól átgondolni, de azt is, hogy mennyi időt töltünk utazással a Gauntlet Runner nevű „hajónk” fedélzetén, és ezen idő alatt milyen mellékes, de a fejlődésünk szempontjából fontos feladatra koncentrálunk. Ez ugyanúgy működik, mint a Persona-játékokban: a játék napokra van felosztva, és egy napba kevés tevékenységet lehet besűríteni – összesen kettőt.

Atlus-féle programról lévén szó, most is 80-100 órás történet felgöngyölítéséről beszélünk,

amiben egyaránt helyet kapnak a könnyed, megrázó és egyenesen tragikus momentumok, a szereplőknek igazi karaktere és személyisége van, aminek hála könnyen megszerethetők. A bejárandó világban elénk sodródó népek ügyes-bajos dolgaival is nagyon könnyű rezonálni, miközben maga a játék nem foglal állást, nem rág a szánkba dolgokat. Emellé jön a sokszor izzasztó harc, ami gondolkodást és taktikát igényel, megspékelve eklektikus, de azért varázslatos látvánnyal, illetve monumentális, bár véleményem szerint hosszú távon fárasztó, már-már idegesítő zenével.

Atlus

Bár a játékmenet sok helyütt emlékeztet a sokat emlegetett Persona-játékokra, azért akadnak itt jelentős újdonságok is. Ezek egyike, hogy a korábban említett öt speciális mutató fejlesztéséhez rendszeresen interakcióba kell lépni Euchronia lakóival, továbbá az ismerős alapok ellenére a harcban is bőven akadnak újdonságok.

A körökre osztott harcok során például visszatekerhetünk az összecsapások elejére, így egy rossz döntés, vagy egy előre látható biztos vereség esetén például nem kell az utolsó mentéstől kezdeni mindent, hanem azonnal próbálkozhatunk újra. De ennél is jobb, hogy immár nem kell minden egyes harcot körökre osztva lejátszani.

A Persona 5-ben egy idő után rendkívül fárasztó volt, hogy a feltápolt karakterekkel a legegyszerűbb ellenfeleket is így kellett lekaszabolni, ami hiába ment gyorsan, a különböző felvezetők és egyéb képernyők miatt feleselegesen nyújtotta ki a játékmenetet. Ennek itt vége, hiszen az egyes helyszíneken elénk kerülő ellenfeleket valós időben is meg lehet támadni, és amennyiben bőven az ő szintjük felett járunk, mindössze pár kardcsapással elintézhetők. És ez nemcsak arra jó, hogy valamelyest felgyorsítsuk a játékot, de további előny is kovácsolható belőle: a Persona 5-höz hasonlóan, amennyiben sikerül a lényeket hátba támadni, akkor a körökre osztott módba kapcsolva már eleve jobb pozícióból vágunk bele az összecsapásba.

Atlus

Megérdemel egy esélyt

A Metaphor: ReFantazio nehezebben adja magát, mint napjaink legtöbb AAA-kategóriás játéka, ugyanakkor a hosszúra nyúló és lebilincselőnek még nagy jóindulattal sem nevezhető nyitány után egészen különleges élményt kínál – mint az Atlus legtöbb játéka. Aki képben van a fejlesztő/kiadó munkásságával kapcsolatban, és kedveli a japánok játékait, annak egyértelműen kihagyhatatlan darab a tesztalanyom, egyrészt mert benne van minden, ami miatt korábban megszerettük őket, másrészt a fejlődés is érezhető, mind a történetmesélést, mind a játékmenetet illetően.

Viszont nem csak a veteránoknak lehet az ősz legjobb választása ez a program: a sztori, a karakterek, a különleges világ, illetve a kellően összetett harcrendszer van annyira jó, hogy azok is tegyenek egy próbát vele, akik eddig idegenkedtek a JRPG-ktől.

Kapcsolódó Tolvajnak álltam a jó ügy érdekében A Persona 5 Royal olyan videojáték, amihez foghatóval viszonylag ritkán találkozhatunk manapság.

A Metaphor: ReFantazio 2024. október 11-én jelent meg PC (Windows), PlayStation 4, PlayStation 5, Xbox Series X és S platformokra, cikkünk a PS5-ös verzió alapján készült, a tesztpéldányt a Cenega Hungary Kft. biztosította szerkesztőségünk számára.

The post Ez lehet az ősz legjobb játéka, csak egy kis türelem kell hozzá first appeared on 24.hu.