A regényeiben a keleti és az európai kultúrát jól ötvöző, a Boszporusztól nyugatra kezdődő kulturális kódokban – mind az esztétika, mind az irodalom terén – jártas Nobel-díjas török író legújabb, magyarul megjelent könyvében a regényírásról 2009–2010-ben az Egyesült Államokban, a Harvard Egyetemen tartott előadásait összegzi és osztja meg a befogadóval olvasóbarát, a szakmaiságból alig engedő stílusban. Mindenkihez beszél, s mintha magához beszélne: módjával jár körül egy-egy személyes élményt, honnan, milyen meggyőződésből jutott el a regényről alkotott sziklaszilárd véleményéig. S teszi ezt úgy, hogy – bár akad néhány kivétel – nem értekezik részletekig menően a török irodalomról. Ahol él ezzel a lehetőséggel, implicite visszafogott elmarasztalással, a hibák, gyengeségek feletti elnéző megbocsátással, a Nyugaton meghonosodott irodalmat, ízlést emelve pie­desztálra. (Pamuk Nobel-díja [2006] környékén egyes Törökországon belüli, sarkosan fogalmazó negatív hangok azt kifogásolták, hogy A fehér vár szerzője nem igazi török író. Az egész mögött az fedezhető fel magyarázatként, hogy Pamuk részben szakított a hagyományokkal, részben új szempontokat, megközelítési módokat, mintákat hozott be a meglehetősen konzervatív török irodalomba, amelyek a nyugat-európai irodalmi tradíciók és az ő írásművészete között viszonylag rokonságot mutatnak.) A szövegpéldák tekintetében leginkább a nyugati, egyesült államokbeli olvasók, egyetemlátogató hallgatók horizontján látszódó szerzőkhöz – Dosztojevszkij, Lev Tolsztoj, Flaubert, Joyce – tér vissza, az ő műveik mentén fogalmaz meg a regényhez kötődő, szakmailag alátámasztott véleményt.Aki olvasta Az ártatlanság múzeuma című Pamuk-regényt, egyrészt örülhet, hogy említésre kerül az egyik előadásban: „Hosszú ideje dolgozom egy múzeum létrehozásán. E célból tíz esztendeje Isztambul Cukurcuma negyedében megvásároltam a stúdióm közelében egy 1897-ben épült romos házat, és építész barátaim segítségével lassanként a saját ízlésemnek megfelelő múzeumépületté alakítottam. Ezzel párhuzamosan egy regényt is írtam…” Másrészt szomorúan konstatálhatja, hogy nem kap róla annyi információt, háttértudást, mint azt kíváncsi természete megkövetelné. Pamuk nagyszerű utóéletet szánt a könyvnek, Isztambul egyik negyedében a könyv mintájára múzeumot rendezett be, ahol a látogató a kiállított tárgyak bűvöletében képzelet és valóság közt, mint egy labirintusban, kedvére sétálhat, tévelyeghet, gondolkodhat a múlt mindenhatóságán, a hétköznapokból vett legközönségesebb, mágikus képességekkel felruházott tárgyak emlékmegőrző képességén.A könyv alighanem legérdekesebb írása "A középpont" címet viseli. Ebben az író a felszínen nehezen látható regénybelsőbe kíséri el Vergiliusként a figyelmes olvasót, a regény­olvasás módszerére tanítja meg, vezeti rá, fel ne üljön a szüzsé hívogató csábításának, könnyed megfejthetőségének, befogadhatóságának. Mint Shakespeare írja: „Több dolgok vannak földön és égen”, úgy a jó regények egymásra halmozott rétegei közt tett kalandozásunk kihívása az egy avagy a több részből, részletből álló lényeg megtalálása, mintegy a regény (az élet) kódszerű esszenciájának megfejtése. „A regények formai megoldásaikkal, a felhasznált technikával is utalnak arra a mély és különleges dologra, amit az életről el akarnak mondani. Ugyanis egy történet elmondásának, egy regény megformálásának minden egyes útja egy új ablakot nyit az életre.” A könyv főcíme alá alcímként kényelmesen befért volna: hogyan neveljünk jó regényolvasókat. (Ford. Tasnádi Edit. Helikon Kiadó, 2024. 153 o.)