Egyszerűen nem szimpatikusak nekem a könyvtárosok. Például halkan beszélnek. Mindig. Nemcsak amikor a könyvtárban vannak. Máshol is. Ilyenkor az a kísértés kerít hatalmába, hogy jó hangosan rákérdezzek: – Elnézést! Nem hallottam, mit mondott. – És akkor a könyvtáros megismétli. Még halkabban. És én ilyenkor szívem szerint ordítanék.De mondok egy konkrét példát. A feleségem könyvtáros. De most otthon van. Én próbálok vele beszélgetni. Mert szerinte nem beszélgetünk normálisan. Szerinte én csak üvöltözöm és instrukciókat adok. Szerintem ő meg úgy néz rám, mintha az olvasószolgálatban ülne. (Felszedtem azért valami könyvtári szakműveltséget az együttélésünk során.) Például megkérdezem, hogy mi lesz ma a vacsora. Erre ő azt feleli, beszéljek halkabban, kis türelmet, most éppen mással van elfoglalva, nézzem meg szabad polcon, és csak akkor szóljak, ha ott nem találok semmit. Erre én megkérdezem, hogy milyen polcra gondol. Mire ő, az attól függ, hogy mit keresek. A vaj, a v mint virágmintás vajtartóban, a kenyér k mint kredenc kis fiókjában, a hús pedig, értelemszerűen, h mint hűtő. Nem viccelek.Valamikor ezt izgalmasnak találtam. Ezt a finom kis susogást és erotikus precizitást. A feleségem klasszika-filológus. Pontosan nem tudom, ma sem, hogy ez mit jelent, de tíz évvel ezelőtt még felizgatott ez a szó. Különösen a „filolo” csiklandozott kéjesen. Ahogy súgta, mikor kértem, hogy ismételje meg még egyszer. Én edző vagyok. Vízilabda. Az uszodában kiabálni kell. A beszélgetéseknek a feleségemmel rendre ugyanaz a vége. Én ordítok:– K mint kukurikúú!És ő direkt halkan kijavít:– Kukorelly.– Nem érdekel! Akkor kurvasokvszki, üvöltöm habzó szájjal, csak hogy lássa, én is tudok ezt-azt. Erre ő, még halkabban, cinikus mosollyal az arcán:– Krusovszky.És én nem tudok olyan cifrát mondani, amiben ne lenne benne legalább egy kortárs magyar író neve. Végül belevágom a bablevesbe vagy a gulyásba a vajtartót, hogy csak úgy spriccen, és véreres szemekkel ordítom:– Dagonyázzál akkor benne egyedül, mert már nem vagyok éhes!És ő halkan, mintha a könyvtár puha szőnyegén lépdelve a folyóirat olvasó felé haladna, flegmán utánam gurítja:– Dragománra gondoltál, ugye, szívem?Direkt csinálja. Műveltségi agressziót alkalmaz velem szemben, visszaél a képességeimmel, és intellektuálisan magamra hagy. Remélem, sikerült érzékeltetnem a lényeget, a helyzetem ellehetetlenülését.És akkor ugyanez van a könyvtárban is. Például a feleségem kolléganője éppen ilyen nehéz eset.– Elnézést, ide tudná hívni a feleségemet? – kérem őt udvariasan.– Igen – néz rám az olvasószemüvege mögül –, megnézem, legyen kedves halkabban! – mondja. És akkor telefonál, suttog, búg, csücsörít a telefonba, nem értem, mit mond, akvizíció, én csak az inkvizíciót ismerem még középiskolából, de tüzeket látok lobogni, és ökölbe szorul a kezem. – Igen – mondja, és akkor rám néz megint, szinte tátog az üvegfalon át. – A felesége nem tud most kijönni, éppen akv. állománygyarapításon dolgozik.– Mit csinál? – ordítom. Hogy állományt gyarapít? Aztán kivel, akv.a anyját?Na, ezért nem teszem be a lábam többet semmilyen könyvtárba. Nincs szimpátia.