Sem a Fidesz, sem az ellenzéki közönség nem látszik érteni a Magyar Péter-jelenségnek nevezett közéleti trendforduló lényegét. (Tipp: ha az számítana, hogy kinek van igaza, akkor nem élnénk tizenötödik éve a NER-ben – de nem az nem számít.) A hatalom újra és újra a régi módszerekkel próbálja kiiktatni az új fenomént, a maga szemszögéből logikusan, hiszen Vonánál, Jakabnál, Juhász Péternél (stb.) bevált – aztán csak néz, hogy ezúttal miért nem válik be. A publikum meg arra vár, az előzmények tükrében meglehetősen naivan, hogy győzzön végre az igazság. Nem fog győzni; részben, mert nem ilyen a világ, részben pedig azért, mert igazságból közel annyiféle van, mint választópolgárból – egyszerre nem győzhet mindegyik. De van jó hír is: a rendszernek léteznek törvényszerűségei, amelyeket Magyar, vagy a mögötte álló szellemi hátország mintha még maguknál a rendszergazdáknál is jobban ismerne. A bekészített bombát – sokan hallottak róla, akik a nyilvánosságban dolgoznak; talán ez is a bomlás jele – mindenesetre sikerült hatástalanítania ezzel a tudással, nem először, és talán nem is utoljára.