Négyéves lehettem, gyakranvigyázott rám délutánonkénta nagymamámismertem a szokásait,a rituáléit,az ebéd utáni alvásbóla ráncos kézben tartottvastagfalú üvegpohárbólfriss kávéillatkúszott be a tisztaszobába,az öreg ágyba,az álmaimba és azotthonmelegbiztonságával ébresztett,a vendégeknek szántkockacukorhegy a kredencentornyosult, egyet kiválaszthattamés mama kávéjába mártottamlehunytam a szememés a számban lassan elolvadt a vágyott felnőttlétez lett a mi közös rituálénkamikor mama leesett lábróla mi tiszta szobánkbaköltöztettükminiatűr világával együttidővel lemondott a szokásairól, majd később az életről isde a közös kávézás még sokáig megmaradt,ha kérdeztem, egy nyeletet kérek, ennyitmondott, én a csík alattig töltöttema vastagfalú üvegpoharátés a magamét is, hogy érezze,nincs egyedüllehunytam a szememés a számban lassan elolvadt a vágyott felnőttlétez lett a mi közös rituálénkamikor apa főzte itthon a kávétimádtam nézni, ahogy szakszerűenmegtölti a kotyogót, ám ő ezutángyakranbelefeledkezett gondolatai erdejébe, a kávéfőző pedigaz erdőn kívül maradt, túlhevült és a durranástkövetően a frissen festett hófehér falakra keserű,sötétbarna kontinenseket mázgált a figyelmetlenséganya dühös lett, de később mégis a viccesebbcsaládi legendák közé került a történetés amikor nem robbant fel a kávéfőző,akkor apu minden reggel hagyott nekem egy kortyot a kávéjábóla cukrot én kevertem el benne hogy érezze,nincs egyedüllehunytam a szememés a számban lassan elolvadt a vágyott felnőttlétez lett a mi közös rituálénkés amikor anyával ketten maradtunka munka előtti őrült hajnali kapkodásbannéhány percre leültetettés a nyugalom szigetére terelt minketa közös kávézásamikor az ereje és az évei fogytak, a kávéját én készítettem,szigorúan a csíkig, egy pötty édesítővel itta,és vele én is, hogy érezze,nincs egyedüllehunytam a szememés a számban lassan elolvadt a vágyott felnőttlétez lett a mi közös rituálénkilyenkor meséltem neki mindenrőlés kinevettüka gyengeségeinketazt hittük, talán ettől erősebbé válunkpersze nem így történtanyuban csak a kór erősödöttaztán lassan lemondott mindenrőlelőszöra kávéról, később az életről issokáig nem bírtam ránézni a vastagfalú üvegpohárraúgy éreztem,elveszítettem mindenkit, és velükelveszett az összes rituáléhajnalonta magányosan,kapkodva döntöttem magambaaz édesre hazudott keserű ébredéstdeamikor először kérdezted, hogyiszunk-e együtt egy kávétrádöbbentem, hogy felnőttélés az együtt-tel visszakaptama közös kávézás nyugalmát,az érzést, hogy nem maradtam egyedülés hogy együtt kinevethetjük a gyengeségeinkets míg korábban azt hittem, a szeretteimmelegyütt eltemettem az összes rituálét,ma már tudom, hogy itt van, itt maradt velem, velünk,minden vastagfalú üvegpohárban, bennea kiskanalak táncábana cukor oldódásábana hajnali nevetésekbena reggeli rohanásbana családi anekdotákbana nyelvemre olvadt felnőttlétben– minden korty kávéban.