Emmácska világéletében mosogatott. Járta a vendéglőket, és vidáman teljesítette a rábízott konyhai feladatokat. A mindig hófehér kötényére is büszke volt, azt vallotta, hogy csak ügyetlen asszony képes foltokat ejteni rajta. A munkáját mindenütt elismerték, kizárólag a nagyképű személyzet, köztük a felszolgálók szórtak rá megvető pillantásokat. Ám ez soha nem bántotta, a lelke mélyén örök békesség honolt. De ahogy telt-múlt az idő, Emmácska ízületei szépen, lassan kezdték felmondani a szolgálatot. Némelyik be is gyulladt a sok monoton mozgástól, ez azonban nem zavarta, különböző krémekkel és fáslival védekezett ellene. A makacs nyavalya viszont nem hagyta magát, egyre nagyobb fájdalmakat produkált. Az orvos kisebb műtétet javasolt, csakhogy Emmácska hallani se akart róla. Egyetlen megoldás látszott körvonalazódni: kénytelen lesz elmenni nyugdíjba. Akkor megszűnik az állandó terhelés, és talán teljesen meggyógyul majd. Így is történt. Az ízületek valamelyest regenerálódtak ugyan, ám Emmácska sehogy sem találta a helyét a nagy pihenésben. Főzött, mosott, takarított a szoba-konyhás lakásban, azzal mutatott fityiszt az üres óráknak. Ha leballagott a boltba, fokozottan ügyelt arra, hogy a tizedik lépés után megálljon. Ilyenkor bámészkodott, szemügyre vette a kirakatokat, és rácsodálkozott az utca forgatagára is. A bevásárlást követően pedig ledőlt a heverőre, de sokáig nem bírta a semmittevést. Jobb híján kivitte a szőnyegeket a gangra, hogy szellőzzenek, és közben végigpásztázta a bejárati ajtókat a házban. Nekik se lehet könnyű ebben a világban, mormolta maga elé. Ezalatt a szomszédban lakó és vele egykorú hölgy mellészegődött. Immár ketten sajnálták a felnövő generációt. Önmagukról csupán annyit jegyeztek meg, hogy amit a kiszámíthatatlan sors kiszabott, emelt fővel viselik, és punktum. Ám azt is megemlítették, hogy kényelmesebben élhetnének, ha a mindenek felett álló Jóisten figyelne rájuk. Aztán mielőtt befejezték volna a diskurzust, Emmácska váratlanul ajánlatot tett a szomszédasszonynak. Szívesen segítene neki a házimunkában. De amaz nem fogadta el: elbírom egyedül is, mondta mosolyogva. ­Emiatt Emmácska elkenődve tért vissza a lakásba, mondván, ő már senkinek se kell. Bement a szobába, és a megsárgult falon árválkodó feszület elé állt. Látod, mennyit érek, mondta imára kulcsolt kézzel. És azon az éjszakán valamilyen csoda folytán újra mosogatott. Dudorászva öblögette a tányérokat, majd tánclépésben rakta fel a polcra. Repesett a boldogságtól, úgy érezte, hogy mindjárt át­öleli az egész földkerekséget. Sajnos azonban reggel, amikor a szomszédasszony meg akarta lepni egy frissen főzött kávéval, a kitartó csöngetésre nem kapott választ. Rögtön segítséget kért, ám a kiérkező rohammentősök már csak a halál beálltát tudták megállapítani Emmácskánál. Így a csöppnyi lakás váratlanul gazda nélkül maradt. Azóta sem költözött oda senki. Ennek ellenére a ház lakói bizton állítják, hogy a konyhában valaki még most is engedi a vizet a mosogatóba.