Van-e a XXI. században létjogosultsága az alanyi költészetnek, érdekelnek-e még bárkit is mások testi-lelki kínjai? A sajátunk után talán már immunissá váltunk egymás szenvedésére. Érvényes-e az a versvilág, amely önreflexíven járja körül a szépség enyészetét, a fiatalság visszavonhatatlan megsemmisülését?Kiss Judit Ágnes új verseskötete, amely egyebek mellett az öregedésről, a mulandóságra kárhoztatott test múlásáról ad hírt, bizonyság rá, hogy nagyon is így van. A vén fegyverkovácsné plasztikai sebészhez fordul – más témákkal váltakozva – kilenc cikluson keresztül reflektál a középkorú nők és férfiak testi és jellembeli megváltozására és arra, hogyan lehet mindezzel együtt élni. Formagazdagsága rendkívüli, a keresztrímestől a félrímes ütemhangsúlyos versen át a daktilikus sorokig, az alkaioszi strófákig és a szabad versig számtalan formai megoldás található a kötetben, már-már új rangra emelve a kortárs lírában a formaköltészetet, visszahozva a rímes-ritmikus formák művelésének eltűnőfélben lévő gyakorlatát.Engem mégis azok a versei szólítanak meg jobban most, amelyek a politikum és a közélet infernális világába szállnak alá, mint A diktátor, A Nagy Művész vagy a Gyászballada a régi fiúkról, és ismert közszereplőknek állítanak cseppet sem hízelgő emlékművet. Ezek a költemények rendkívül aktuálisak, és a kortárs magyar valóság tűpontos látleletei. De az öregedésversek legalább ilyen magas poétikai minőséget jelentenek, sőt olyan műremekek születtek a témában, mint A vén fegyverkovácsné előadást tart az örök ifjúságról vagy A vén fegyverkovácsné intelme. Mélységesen át tudom élni a lírai én szorongásait, vívódásait, a testi hanyatlás metaforáit és képzeteit is. Kötetbemutatóján a költő elárulta, hogy azért nem látja ám olyan rondának magát, mint ahogy a versekből kitűnhet – és milyen jól teszi! –, ezért sokszor inkább kivetített félelmekről van szó, mint a fürdőszobatükör által mutatott gyötrő valóságról – noha azt is tudjuk, hogy a tükör néha homályos, máskor pedig torzít. Ám ez a diszfunkcionalitás inkább annak a visszatükröződése, kivetülése, hogyan látunk, illetve hogy az idő múlásával miként változott meg a látásmódunk is. Ha Kiss Judit Ágnes nem túlozna, nem tudná számos versének szervezőelvévé tenni a humor legmagasabb szintű válfaját, az öniróniát sem. Ragyogó allegóriák sorjáznak továbbá a kötetben, az egyik legszebb közülük: „Az ég nehéz, ragacsos tejszínét / az ágvillák habbá verik a szélben.”Viszont zavarba jöttem a „jöhet a reflux, vagy az isiász, / a parodontózis, az aranyér” sorokra a „nem kell a szomszédba menni ba­jér” ráütést olvasva, vagy attól, hogy a „nem túl sok negyedóra” sorra a „hallgass a jó szóra” sor rímel. Lehet, hogy csak én nem értem a viccet, de Kiss Judit Ágnes ennél szerintem szebb költői megoldásokat is tud.Az elmúlásversek és a közéleti költészet szintézise a csoda szép-fájdalmas Síremlék Marinak, amelyben egy nehéz sorsú nő élet­eseményei visszhangzanak a súlyosan döndülő verssorok nyomán. Mari kerekesszékes volt és alkoholista – „a pszoriázis a bőrön / kiütő öngyűlölet, / A tört csigolya rendőri túlkapás / a nyolcvanas évekből, / A cukor, a cukor a keserűség / ellenszere a vérben”. Mintha egy Szomjas György-filmre ültünk volna be, úgy peregnek előttünk Mari életének képkockái: amikor terhes lett, de a főnök asszony nyomására abortuszra ment, csak hogy két hét múlva megtudja: elbírálták a kérvényét, és szükséglakást utaltak ki neki, tehát megtarthatta volna a gyerekét; vagy amikor az elfekvőben a saját porciójából etetett egy idős asszonyt, akit az ápolók azért éheztettek, hogy ne kelljen tisztába tenni.Mari halálának körülményei homályosak: „A telefonja nem elérhető. / A házban a szomszédok nem tudnak róla. / A kórház nem ad felvilágosítást. / A szíve volt végül? A cukor? A covid? / Két hete halott már, mire kerestetni / kezdem a rendőrséggel.” Ha Mari valahogyan tudhatna a róla született versről, talán vigaszt nyújthatna neki küszködve élt élete után; mivel nincs kétségem afelől, hogy ez a vers sem pusztán fikció, hanem a való élet ihlette. (Kalligram, 2024. 117 o.)