Neked biztosan napi rutin és csak a mobilodat nyomkodod közben, míg ereszkedsz lefelé a Duna alá a Batthyányn (amúgy tudtad, hogy így kell helyesen írni?) a metró mozgólépcsőjén. De nekem ez a nap legfontosabb egy perc huszonnyolc másodperce. Persze nem volt ez mindig így, régen én is olyan egyszerű ember voltam, mint te. De pár éve a haverokkal sörözésre menet kitaláltuk, ami akkor még jópofa játéknak indult: találd meg a nagy Ő-t! A feladat egyszerű: a mozgólépcsőn szembejövő nők közül pontosan egyet választhatsz ki. Hogy mi célból: kávézás, egyéjszakás kaland, házasság stb., az mindenki egyedi fantáziájára van bízva. De ebben az egyszerűségben rejlik a játék kegyetlensége is. Nincs második esély. Ugyanis ha biztosra megyek, és az elején lecsapok a festett szőkére, aki elég jól néz ki, de már látszik, hogy nem annyira feszes, és gyereke is van, akkor lehet, hogy elszalasztom a kicsivel utána jövő és fültől fülig rám mosolygó Penélope Cruz-hasonmást. Ha viszont várok, hogy jöjjön Krúz néni és csábítson el a fültől fülig mosolyával, és emiatt elengedek minden majdnem tökéletes festett szőkét, akkor lehet, hogy mégsem jön az álomnő, valamiért késik, és a végén csak özvegy Tóth Béláné kisnyugdíjas jön szembe a kiszállás előtt a banyatankjával. Ilyenkor néha megpróbálok visszalépni pár lépést, elindulok felfelé a lemenő mozgólépcsőn, és ezzel gyakran letarolom a mögöttem lefelé haladókat. De végül muszáj elfogadni, amit a sors adott, a szabály az szabály. Szeretem ezt a játékot. Régebben csak naponta egyszer játszottam, de egyre fontosabb lett az életemben, ezért nemrég munkát váltottam, így most már naponta többször is játszhatok.Így van ez ma reggel is. Megveszem a Lipótiban a kakaós csigát, majd adrenalinnal teli lépek a lépcsőre, innen indul a játék, megszólal a gong a fejemben, pont, amikor a kezem a gumikorláthoz ér. A gumikorlát a történelem egyik örök megoldatlan rejtélye, mivel gyorsabban halad a lépcsőnél. Ezért nem lehet folyamatosan fogni, el kell engedni néha, hacsak nem vagy szuperhős, mint Nyúlányka a Hihetetlen családból, és nyúlós kezed van. Nekem nincs, bár kisgyerekként sokszor játszottam olyat is, hogy meddig bírom elengedés nélkül. Szinte egész testemmel ráfolytam már a korlátra, amikor anyukám rám szólt, hogy a hülyeség, az megy. De vissza a játékhoz: óriási felelősség pár másodperc alatt eldönteni, kivel kötöd össze az életed, ha csak gondolatban is. De én szeretem az érzést. Hogy bárki az enyém lehet. Az első pár lány még túl fiatal, biztosan suliba mennek. A következő tiszta Szörnyella, szóba sem jöhet. A mélység közeleg, a feszültség bennem egyre nő. Újabb nő érkezik: Úristen, kisanyám, te hogy nézel ki, így akarsz a csajom lenni? Ereszkedem tovább, még harminc másodperc. A távolban végre ígéretes példány közeleg. A lány könnyű nyári ruhát visel. Alakja tökéletes, már amennyire a ruha sejtetni engedi. Korban és stílusban pont hozzám illik, legalábbis így döntök. Hosszú sötét haját a metróhuzat lebegteti. Álmodozó tekintete a távolba réved. Biztosan rám gondol. Épp annál a résznél tart, amikor Ed Sheeran Perfect című dalára angol keringőzünk az esküvőnk nyitótáncaként. Hát rendben, ha annyira szeretnéd, bébi, legyen. Igent mondok. Gondolatban megnyomom a piros gombot. Döntöttem, mára vége a játéknak. Még utánanézek, ahogy jövendőbelim lassan távolodik a felszínre, és valószínűleg utoljára látom. Goodbye, my next ex! Aztán behunyom a szemem, ne is lássam, kiket szalasztottam el. Ne aggódj, nem esem pofára, fejből tudom, mikor ér véget az egy perc huszonnyolc másodperc. Kezdődhet az újabb munkanap, előveszem a karszalagot.Jegyeket, bérleteket kérem!