Négy-öt éve láttam először Castrót.Akkor még nem sejtettem… Egy házi-buliban. Valahol a külvárosban.A küszöb jó oldalán akkor mégén álltam veled. Tág blendével egy-más részleteire zoomoltunk, dúlta rózsaszín robotika. A semmibőltermett ott, baljában füstölgő joint.Táncolni akart, te igent mondtál.Másodpercnyi fókuszváltás: az őrészleteit vetted figyelembe:Castro-szakáll, Rákosi-haj, susogósnagymellény, füves lehelet. Akkormég nem sejtettem, inkább nem akar-tam tudni, hogy ma újra látom őta Billy’sben veled. Egy karnyújtás-nyira ültök. Beszélgettek. Szeretnémtudni, hogy miről, de a zene, aröhögés, a korsók koccanásakörülöttünk hangszigetelővákuumcsomagolás. Nincs is közömhozzá. Köztünk ott a küszöb, az egyéve meghúzott végleges határ.Te az egyik, én a másik oldalán.Egy évbe telt, hogy megtaláljam amegfelelő igei személyragot:nem rontottad, és nem is rontottuk,(mintha a hibapontjaink egálbanállnának, vagy egyenesen, fordítottan,vagy bárhogyan is aránylanának),egyedül én rontottam el, és azén hibám. Megint a megfelelőtoldalék: birtokos személyjel.Kifejezi, hogy a hiba az éntulajdonom. Jelen időben.Örök érvényűen. Hogy senki nemveheti el tőlem. Neked már nincsdolgod vele. Te a küszöb jó ol-dalán állsz. A te toldalékaidmás természetűek... A küszöböntúl van minden, amit tudtam. A kü-szöbön innen pedig a nemtudás.Nem felejtés, mert a felejtés nemnemtudás. A felejtés lassú,dagerrotip sorvadás. A vissza-fordíthatatlan torzulás utánegyetlen részlet lesz kivehető:egy azonosíthatatlan boka-villanás valahol az Ötpacsirtaés a Reviczky sarkán. A felejtésolyan, mint amikor megfeszíttetik,és kiontatik. Mintha csak el-szenvednénk a lobotómiát.A nemtudás viszont szándékosanteremtett káosz, amelyben lassú,vagy gyors egymásutánban, végtelenszámban végrehajtható adekonstrukció és rekonstrukció.Küszöbön innen haszontalanná vált minden, amit a Küszöbön túlróltudtam: a csorba csészék helyét aszocreál szekrényben, a villák helyéta szocreál fiókban, a fenekünknyomát az ikeás kanapén,a körömlakk szagát a konyhában,s hogy te az ágy jobb oldalán szeretszés ritkán fordulsz a fal felé...darabokra téptem és hagytam, haddheverjen véletlenszerűösszevisszaságban, hogy egyszer, haérdemes lesz, újra összeillesszema darabokat. Most már tudom,hogy nem érdemes. Castro ott van,hozzád dörgölőzik, előttem pedignégy üres pohár… Ahogy titeket nézlek,és az orromon szirmot bont a 16maligán, tudod, csak az fáj (de majdkiheverem!), hogy neked nem vagyoktöbb az olvadt hónál. Hogy nem vagyokmás, csak kitakart szó a cenzúra-hivatalban. Csak géppuskazajvalahol túl az Óperencián.Tudod, csak az, hogy belőlem bennenincs semmi: Ödipusz, Nárcisz, Napó-leon, vagy a hangszínemből egycinikus árnyalat. Hogy egy grimasz-töredék, egy igaz, vagy mű-, vagy egész,vagy félmosoly, hogy a fülem, a szememsincs ott az arcán. Hogy neked ennyiresemmi voltam. Hogy az utódombannem engem kerestél, hanem azelődömet, és megtaláltad ebbena Don Marijuánban… Ahogytiteket nézlek, eszembe jut,hogy harminc évig kételkedtem,de akiben hinnem kellett volna,mégis létezik, mert ilyen drama-turgiához tehetség kell. Ilyetcsak az tud, aki tudtunkon kívülmozgatta Molière és Beckett tollát.