Mióta Fenrir, a farkas felfalta a Napot, Dénes emlékezetből próbálta megfesteni azt. Ahányszor a vászonhoz lépett, mindig eszébe jutott, amit a mestere mondott. Először meg kell tanulni kört rajzolni, aztán jön az alma, aztán a fej, aztán a test, és ha már tudsz embert rajzolni, idővel megfestheted a lelket is, hogy amikor valaki ránéz a képre, saját magát lássa benne. Dénes azonban nem akart embereket festeni, embereket bármikor láthat. Lehunyt szemmel fókuszált, amíg a neonvilágítás koncentrikus köröket nem rajzolt a retinájára. Így töltött meg több tucat vásznat napkorongok képével, de egyik sem világított úgy, mint az a fenti, pár évvel ezelőtt.Dénes még soha nem volt szerelmes. Elkezdte olvasni az Anna Karenyinát, és úgy gondolta, ez a nő tökéletes lenne szerelemgyakorlásra. Fogott egy papírt, betűket rakott sorba, míg levél lett belőlük. Kedves Anna! Majd, ha megtalálom a szerelmet, elküldöm őket, gondolta Dénes, csak a nevet kell kicserélni.Mikor eltűnt a Nap, néhányan megpróbálták lefotózni utolsó fényeit. A polaroid fókuszált, kattintás, a fény nem látszott a fotókon, csak a horizonton volt valami narancsvörös hömpölygés.Dénes és Kétfülű kiállításokra menekült a hideg elől. Kócos férfi üdvözölte a vendégeket a galéria nevében, hosszasan méltatta a festőket. Olyan volt, mint aki csak félig borotválkozott meg, foltokban arcán maradt a szőr. Dénes körbenézett, és arra gondolt, képtelenek kihasználni a kevesebb fény adta előnyöket, sőt néhány képet jobb lenne teljes sötétségben tartani. Eszébe jutott, hogy a héten többször is a Napról álmodott. Nem volt ideje részletesebben megfigyelni, csak valami kerek tökéletességre emlékezett. Jó lenne valahogy megőrizni az álmokat, mondta Kétfülűnek, és hazafelé vett egy indigós füzetet. A füzetet a párnája alá csúsztatta, reménykedve, hogy az álomképek átmásolják magukat a lapokra.Dénes a madám nyakában lógó rókaprémet nézte. Az örök sötétséggel ismét divatba jött a döglött állatok viselése. A csattanó maszlag az nagyon jó, mondta a madame. Attól olyanokat láttam álmomban, hogy a hajam égnek.Állt Dénes a lépcsőn, keze a korláton. Fáradt volt, egész napját a bordélyházban töltötte. A lányok álmait másolta át az indigós füzetbe. Én azt álmodtam, hogy, én azt álmodtam, hogy. A füzet megtöltésére ez volt a legegyszerűbb és leghitelesebb módszer. Sok ágy, sok öröm, sok lány, sok álom.Az egyik hölgy belladonnával csinált magának nagy pupillát, hogy kívánatosabb legyen. Hogy működik?, mutatott a füzetre.A fej alá kell applikálni, még az alvás beállta előtt.Anna Karenyina már házas volt, amikor megismerkedtek. Kerek arc, barna fürtök, akaratos áll. Olyan nő, aki ha megszólal, az ember tükörnek érzi a szavait.Dénes és Anna sosem üldögéltek a parkban, sosem mentek színházba vagy koncertre. Kapcsolatukat diszkréció és titoktartás jellemezte. Dénes majd mindennap írt neki, leveleiben modelljévé tette, arcáról másolta a Vénuszt, majd a Napot is. Máskor meg panaszkodott, mennyire unja a köröket és egyenes vonalakat.Dénes a levelet borítékba tette, a borítékot a teásdobozba, a teás­dobozt a fiókba, a fiók kulcsát a porcelánbalerina mögé.Az ég mintha feladta volna delfinkék színét, és mérgező szürkével borította be a várost. Csak a jó dolgokra, mondta Kétfülű, csak azokra emlékezzünk. Nem az aszályra, nem a megolvadt sínekre, hanem az agárdi semmittevésre, a miniszoknyákra.Kétfülű is próbálkozott Nap-festményekkel. Hat hónappal volt idősebb Dénesnél, hat hónappal többet látott az égitestből. Hat hónappal előbb lett festő is. Amíg kicsi volt, centiben mérték az időt. Minden elsején anyja az ajtófélfához állította, a kisfiú fejére tette a Pom-Pom meséit, ceruzával jelölt, lemérte a hónapok távolságát.Mikor Kétfülű már felérte a festőállványt, ecsetet vett a kezébe, maga elé képzelte Michelangelót, ahogy csizmában alszik, felkel, kócos, vakarózik, felüti a Bibliát, és nekilát a teremtésnek.Kétfülű is elolvasta a Bibliát. Aztán elolvasta még egyszer, hogy jól értette-e. Lendületes vonások: égbolt. Finomak: napnarancs. A szájat vékony ecsettel. Krisztus jóképű legyen-e?Dénes neonfényes szobája. Az íróasztala mellett kulccsal zárható fiókos szekrény. Fölötte polc hamutállal, apró csipketerítőkkel és a balerinát formázó porcelánszoborral. Sosem használt, poros tárgyak. A szekrény kulcsa épp a balerina mögé fér, a szobor talapzata eltakarja, bár nincs ki elől.Esténként sokáig nézte az üres eget. Egy nap a külvárosban megismerkedett az Auróra Brigáddal, akik ki akarták kényszeríteni az ENSZ-től a Nap visszaszerzését. Vagy legalább valamit tegyenek oda a helyére, kiabálta az egyikük, egy nagy reflektort, ami bevilágítja a nappalit. Dénes bólogatott, de ő nem akart semmiben részt venni. Ő csak úgy akart festeni, mint. Kétfülű azt mondta neki, utánzóművésznek lenni vidám dolog. Olyasmi foglalkozás, mint az árnyéké.Dénes ekkor kérdezte meg barátjától, mire ez a furcsa név. Kétfülű mosolygott. Tudod, egyszer én is nagy utánzó voltam. Van Gogh volt a példaképem, és egyszer majdnem levágtam a bal fülemet. És, kérdezte Dénes. Kétfülű mosolygott. Nem vágtam le.Dénes olvasott és festett, míg a neonfény tönkretette a látóidegét. Ekkor szemüveget csináltatott, és okuláréban olvasott és festett. A háromszáznegyvenedik oldalon tartott, és úgy érezte, egészen beleszeretett Annába. Megcsókolta a lapokat, körbenézett az üres szobában, hogy senki sem látta-e.Megpróbálta lefesteni ezt a papírízű nőt. Vázlatokat készített, lerajzolta egyszer, kétszer, háromszor. A negyedik végre olyan, amilyennek szeretné. Sorra vette a nőket az életében. Kettőig jutott a számolásban: anyja és Anna. A ceruzának olyan színe volt, mint Anna hajának. Kibontott egy festéket, és olyan színe volt, mint a nő ajkának.Egy borzalmas csütörtökön azonban Dénes a regény végére ért. Anna halott. A levelek értelmetlenné váltak, a lapok felpenderedtek a cserépkályha tüzében. Dénes a teásdobozból egymás után dobálta bókjait a lángok közé, miközben arra gondolt, a halál teaillatú.Ez már a Ragnarök, mondta Kétfülű, és beleharapott a szendvicsbe. Szerinted mi lesz, kérdezte Dénes szemüvegét törölgetve. Egyre rosszabbul látott. Fogalmam sincs. De annyi biztos, hogy a festést nem szabad abbahagynunk. Én most egy rozmáridomártól szereztem májat. Azt meg minek? Nem tudtad, hogy a rozmár mája termeli a legsárgább enzimeket? Egy kis temperával már majdnem úgy világít, mint a Nap. Már amennyire emlékszem a fényére.Kétfülű megtörölte a száját. Azon tűnődött, mekkora volt a Nap, hogy belefért egy farkas szájába. Vagy mekkora volt a farkas, hogy egészben fel tudta falni?Elment az állatkertbe, egy páfrány mögé bújt a pálmaházban, ott várta ki a zárórát. Mikor eltűnt az utolsó állatgondozó, kilopódzott, és a farkasketrechez ment.Na, nyisd ki a pofád, mondta, a jobb felső hármashoz illesztve a mérőszalagot. Kétfülűnek eszébe jutott, amikor gyerekkorában a Pom-Pom a fején volt. Mérés, mérés. Éppen leolvasta, hány centiméter a nyitott farkasszáj, amikor az állat elkapta a kezét.Hideg július tizedike volt, a tévében a Szovjetunió első titkára bejelentette, asztronautákat küldenek a világűrbe, hogy képet kapjanak a Nap rekonstrukciójának lehetőségeiről.Dénes és Kétfülű a moziban ültek, A Pogány Madonnát nézték, de csak Kétfülű látott el a vászonig. Csonka kezével a cukorkászacskót tartva súgta Dénesnek, mi a cselekmény. Dénes bólogatott, magában egy számtanfeladványon töprengve. Ha egy vak és egy béna festő kétszer nulla festményt készít négy hónap alatt, akkor.Bujtor István hangja hirtelen Dénes fejének ütközött. Olyan mély volt az a hang, leért a könnycsatornáig.Szerdánként átment hozzá Kétfülű, végiglapozta az indigós füzetet. Napkorong egy se volt köztük, csak Anna, Anna, Anna.Aztán Kétfülű el-elmaradozott. A szerdák üresek lettek, és vissz­hangosak. Dénes otthon ült, a neonfényes szobában, nem baj, gondolta, régen se ment sehová. Rádiót hallgatott, néha még kitapogatta, az ecset melyik végével kell festeni. Esténként szorosan a fal mellett haladva kibotorkált a konyhába, teát csinálni. Amíg a víz forrt, belenézett a konyhai lámpa fényébe, hogy azok a körök megjelenjenek a szeme előtt.