Édesapám, Rónay László író, irodalomtörténész a halála előtti években egyre elkeseredettebben tekintett a világra, s legfőképpen a magyar közéletre. Keserűen állapította meg, hogy kezd kiveszni a humanizmus a mindennapjainkból. A lelkeket mintha halálos járvány fertőzte volna meg. Ennek pedig oly sok következménye van. Változik a gondolkodásunk – és nem a jó irányba. A magyar nyelvet sokan csak mások ócsárlására használják, s nem adják meg neki azt a tiszteletet, ami egyedi és felbecsülhetetlen értékű nemzeti kincsünket megilletné. Papának az utolsó éveiben már nem volt ereje ahhoz, hogy az íróasztalhoz üljön, mégis betegen, az ágyból fekve is igazi remekműveket diktált. Úgy másfél évvel a halála előtt mondta tollba a következő sorokat: „Akik úgy gondolják, hogy a durvaság hatásos, lehet, hogy bizonyos körökben sikeresek, de megfeledkeznek arról, hogy beszéd-és írásmódjukkal példát kellene adniuk. De milyen mintát adhat az az újságíró, aki abban jeleskedik, hogy trágárságokkal fűszerezi mondanivalóját, úgy véli, minél több gorombaságot, olykor döbbenetes sértést ír le világnézeti ellenlábasáról, akkor érzi magát hitelesnek?”