Százhúsz évvel ezelőtt, a messzi-messzi 1905-ben hunyt el Verne Gyula, vagyis Jules Verne francia író, megannyi izgalmas és fantasztikus regény írója, akinek művei máig élvezetes olvasmánynak számítanak.

Bacsó Zétény, Százhalombatta

Jules Verne első olvasmányélményeim közé tartozik – talán ezért is ejtem nevét máig magyarosan „vernének”. Rajongásom akkor kezdődött, amikor harmadikos koromban a városi könyvtárban megpillantottam az Utazás a Föld középpontja felét. Rögtön el is kezdtem olvasni, és nem bírtam letenni; édesanyám kísért el a könyvtárba, egészen zárásig maradtunk. Az olvasás persze otthon is folyt tovább, majd másnap a nagymamámnál, hogy harmadnap -emlékeim szerint ismét otthon- befejezzem azt. Verne világa teljesen magával ragadott: együtt izgultam Lidenbrock professzorral, hogy sikerül-e megfejteni a titokzatos rúnaírást; az utazás Izlandon át, az ereszkedés egyre mélyebbre és mélyebbre- a cselekmény jelentős része egy szűk folyosóban játszódik, Verne írói bravúrja, hogy az mégis izgalmas marad-, Axel eltévedése, majd végül a belső kamra leírása annak minden rejtélyével és prehisztorikus csodájával: ez a regény valóban letehetetlen. Mellesleg valószínűleg a könyv elolvasása a legjobb módja annak, hogy egy 9 éves is megtanulja egy életre, mi az a Ruhmkoff-féle készülék.

Óriásgombák, ősemlősök, őshüllők: Verne azért írta meg az Utazás a Föld középpontja felé-t, hogy a kor őslénytani és geológiai ismereteit érdekesen tárhassa az olvasók elé. A kép az eredeti, 1864-es kiadás illusztrációja, köztulajdon.[ZB1] 

Ez volt tehát a kapudrogom, ahogy mondani szokás. Elkezdtem tudatosan keresni Verne regényeit, és egy családi ismertségnek hála a könyvtári selejtezésekkor mindig kezembe akadt egy-egy megviselt, de máig használható példány. Ebből fakad az az érdekesség, hogy Verne műveihez „fordított sorrendben” jutottam hozzá: előbb olvastam el a szerző kevésbé ismert műveit (Ox doktor teóriája, Hódító Robour, Hector Servadac, Aranymeteor), s csak ezek után az ismerteket, mint az Utazás a Holdba és a Hold körül, a Nemo kapitány, A rejtelmes sziget, a Grant kapitány gyermekei vagy a Sándor Mátyás[1].
Már ebből látható, hogy Verne szeretett csillagászati szálakat szőni műveibe. Az Aranymeteorban és a Prémvadászokban is fontos szerepet kapnak a megfigyelő csillagászok és maga a csillagászat. A Hector Servadac elképesztő írói vállalás: 1877-ben adták ki, egy bolygóközi kaland megírása a XIX. században! A naprendszerbéli utazást ráadásul sok szempontból máig érvényesen mutatja be Verne, véleményem szerint ez az író egyik legizgalmasabb műve. Az Utazás a Holdba és a Hold körül közismert története máig lebilincselő, a rengeteg technikai részlet pedig bár több helyen is hibás (kezdve az alapgondolattal, értsd: ágyúval küldeni embert az űrbe), mégis elvarázsolja a műszaki dolgok iránt érdeklődő olvasót. A regényről itt bővebben nem értekeznék (kétségkívül a Verne-életmű egyik ékköve, hanem legfényesebb darabja), a témának külön cikket szentel a márciusi Meteor.

Mondanivalómat négy kérdés köré szeretném építeni:

Milyen egy Verne regény? Miért jó Vernét olvasni? Olvasunk még Vernét? Mit olvassunk tőle?

Milyen lehet közelről látni más égitesteket? A legtöbb mai ember sem szokott erre gondolni, hát még a XIX. században! Itt a Jupiterben gyönyörködnek a közel halálra fagyó űrvándorok. [ZB2] 

Hogy milyen egy Verne regény?

A vernei műnek két állandó főszereplője van: a zseni és az utazás. Még hozzátehetjük, hogy „a különc zseni”, ez azonban már nem minden esetben állja meg a helyét (lásd a rejtelmes sziget Cyrus Smith-ét, aki bár nem különc, de mindenképp zseni). Verne ebből a két összetevőből főz, annyiféle módon, amennyi egy életműbe belefér. Témáit illetően változó, hogy pesszimista vagy optimista, és leginkább a regény kiadásának időpontjától függ. Verne kiadója, Hetzel mindig a pozitív lezárást kereste és kifejezetten el is várta, nem ritkán megváltoztatva ezzel a szerzői szándékot.[2] Hetzel halála után Verne végre kiélhette realista/romantikus/szépirodalmi (?) hajlamait, ezekre az Aranymeteort és a Hódító Robourt szokás példaként felhozni. A merészebb végkifejletekkel párhuzamosan az idősebb Verne állítólag általában véve is pesszimistább lett a technika fejlődését illetően, a Párizs a XX. században c. poszthumusz megjelent művét szokás erre példaként felhozni.

De akár pozitív, akár negatív a hangnem, Verne regényei értékeket közvetítenek: egyrészt tudatosítják a technológia erejét és képességét a világ megváltoztatására (nem értéket adva a technikának: az nála csupán egy eszköz, s tőlünk függ, hogy jóra vagy rosszra használjuk), másrészt Verne mélyen hangsúlyozza a közösség és a társadalom fontosságát. Példabeszédként is értelmezhető a Lincoln sziget párhuzamos fejlődése: Cyrus Smith és társai együttműködésének gyümölcse egy miniatűr civilizáció, ahol a munkamegosztásnak és az összefogásnak hála a tégla- és mészégetéstől a fémmegmunkáláson át egészen a távíróig és a fényképezésig jutnak. Ezzel szemben a sziget magányos, évek óta egyedül élő hajótöröttje hőseink érkeztekor már állati szintre züllött vissza. Verne szerint emberi mivoltunk a társadalmi létből következik, anélkül elállatiasodunk. Erre, az együttműködés erejére példa mg kisközösségi szinten a Prémvadászok; azonban Verne ténylegesen kiterjeszti gondolatát az egész emberiségre:az Utazás a Holdba vállalkozása némi túlzással bolygóközi együttműködéssel valósul meg.

Verne lövedéke a Hold körül. Valószínűleg ez az első illusztráció, ami egy űrutazást ábrázol. Közkincs, szabadon felhasználható.[ZB3] 

Ezeket a vállalkozásokat Vernénél mindig a látnoki zseni vezeti, vagy legalábbis ők teszik lehetővé: ilyen látnok Barbicane, ahogy ehhez a típushoz sorolnám a Nyolcvan nap alatt a Föld körül Phileas Foggját is. A prémvadászok Thomas Blackje, vagy a Grant kapitánnyal utazó Paganel nem látnokok ugyan, nélkülük azonban a vállalkozás lehetetlen volna. Verne a zseni ezer arcát tárja elénk: Cyrus Smith és Barbicane, a hidegvérű, gyakorlatias amerikai mérnökök, akiknek helyén a szívük; Paganel, a szórakozott, ám szintén jólelkű tudós; az Aranymeteor Zéphyrinje vagy a prémvadászok Thomas Blackje, akiket talán mai szóval autistáknak is nevezhetnénk. Aztán ott vannak az elvetemültek, a „szent őrültek”, mint Lidenbrock professzor; és végül a társadalomban csalódott, belól mély sebeket hordozó antihősök: Nemo és Robour. Verne programja tehát: a zseni vizsgálata extrém és egzotikus körülmények között, emberfeletti próbák egész sora elé állítva a hősöket; amely próbákat a hős találékonyságával, a természettudományos és/vagy technikai tudásával, becsületességével, kitartásával, önfeláldozással és társaival való együttműködéssel győzi le.

Miért jó, ha Vernét olvasunk, elsősorban fiatalon?

Ha van helye a manapság túlságosan is elcsépelt „inspirál” igének, az ez: igen, Verne inspirál. A globális multik által dominált fogyasztói társadalomban a technológiáról és annak potenciális felhasználásáról a Black mirror c. sorozat mesél a ma emberének, az ott megvont mérleg pedig elkeserítő. Verne egy olyan kaput nyit ki, amit ma talán el sem tudnánk képzelni: ha igaz, hogy a lét határozza meg a tudatot, akkor természetes, hogy a ma embere cinikusan tekint a fejlődésre. Verne feltalálói és felfedezői azonban nem a szabadidőnket reklámfogyasztássá konvertálásból meggazdagodó dollármilliárdosok, hanem tudásukat a közösség javára kamatoztató, erkölcsileg integráns alakok, akikben olthatatlan tűzként ég a tenni akarásés az elérhetetlennek tűnő célok megvalósítása.

Egy szlovák barátom szerint Verne azért volt annyira népszerű a keleti blokkban, mert lehetőséget adott rá, hogy „fotelből járhassuk körül a világot”, ha már két lábon, két szárnyon vagy négy keréken nem volt lehetséges. Én még azt a szempontot emelném be, hogy a szocializmusban sokkal többet „bütyköltek” az emberek (magunknál maradva: gondoljunk csak az itthon akkoriban virágkorát élő távcsőépítésre). Az, hogy ennek a gyakorlatban a hiánygazdaság volt az oka, abból a szempontból lényegtelen, hogy a társadalom a mainál műszakilag tájékozottabb és talpraesettebb volt, Verne regényei pedig nagyon jól tudnak rezonálni azokkal a lelkekkel, akik szeretnek szerelni, barkácsolni, javítgatni.

Adódik a kérdés: olvasnak ma Vernét a fiatalok? Egyrészt látjuk, hogy műveit máig kiadják: a 2010-es évek elején a Jonatán könyvmolyképző kiadó karolta fel a szerző néhány népszerűbb művét (én is ilyen kiadásban olvastam az Utazás a Föld középpontja felét), pár éve pedig megjelent a Nemo kapitány új, korszerű fordítása. Legutóbb a Hachette kiadó rendezte válogatásba az életmű ismert és kevésbé ismert darabjait: ebből legalábbis eltételezhető, hogy a kínálat mellé kereslet is társul. Személyes tapasztalataim azonban vegyesek: barátaim közül csak keveseknek fontos Verne. Tavaly nyáron az egyik budapesti könyvesszekér eladójától megkérdeztem, hogy kik vesznek Vernét; azt a választ kaptam, hogy főleg az idősek, akik valószínűleg nosztalgiából olvassák; a fiatalok nem igazán keresik a műveit (pedig ezeknél a szekereknél a korosztályok elég kiegyenlített arányban vásárolnak, sőt, a fiatalok talán még felül is vannak reprezentálva). Tényleges statisztikát erről aligha kaphatunk, bár a kiadók vagy könyvesboltok bizonyára vezetnek adatsort erről is- ha esetleg egyik tagtársunknak van rálátása a magyar könyvpiac ilyen finomságaira, kérjük, ossza meg velünk!

Hosszas munkával még szélmalmot is építenek a rejtelmes sziget hősei. Szabadon elérhető, közkincs [ZB4] .

Végezetül: mit olvassunk Vernétől?

A közismert klasszikusokban (Nemo-Grant-rejtelmes sziget-80 nap alatt-Hold stb.) nem csalódhatunk, én még mindenképp ajánlanám a prémvadászokat és a Hector Servadacot, főleg a Meteor olvasóinak. De a Bégum ötszázmilliója, a Sztrogof Mihály, az Acélváros titka mind érdemesek arra, hogy elolvassuk őket. Igazából nehéz melléfogni, talán ökölszabályként annyi elmondható, hogy a kései Verne borúsabb, és szerintem kevéssé is képes már újat mondani, mint az életmű első fele (amikor egyébként leghíresebb és talán legjobban sikerült műveit írta).

Zárásul álljon itt egy vernei mondat: a szerző leütötte utolsó billentyűit, majd gépies mozdulattal lecsukta laptopját. „Ezzel is megvolnánk” – gondolta, s éhes szemei előtt egy tál gőzölgő húsleves képe jelent meg. Ha francia lett volna, bizonyára inkább hagymalevest kívánt volna, a szerző azonban történetesen magyar volt; és ha jobban belegondolunk, talán jobb is így.

[1] A Sándor Mátyás vélhetően csak itthon számít Verne ismertebb regényei közé. Véleményem szerint egy ígéretesen induló, de végül középszerű befejezést kapó mű. A hasonlóság a Monte Cristo grófjával nem véletlen, Verne ismerte (a regény írásakor már halott) Dumas-t és annak fiát, művét neki és apja emlékének ajánlotta.

[2] A rejtelmes sziget ezért köti össze Nemo és Grant kapitányok történetét, illetve a végső katasztrófából is ezért menekülhetnek meg a sziget hajótöröttjei. De hasonló a helyzet a Hector Servadac-kal, sőt, az Utazás a Holdbával is: eredetileg mindkét mű főszereplői alulmaradtak volna a regények során egyébként végig elkerülhetetlennek tűnő tragikus véggel szemben.

[ZB1]https://fr.wikipedia.org/wiki/Voyage_au_centre_de_la_Terre#/media/Fichier:’Journey_to_the_Center_of_the_Earth’_by_%C3%89douard_Riou_38.jpg

[ZB2]http://jv.gilead.org.il/rpaul/Hector%20Servadac/

[ZB3]https://publicdomainreview.org/collection/emile-antoine-bayard-s-illustrations-for-around-the-moon-by-jules-verne-1870/

[ZB4]https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Illustrations_from_The_Mysterious_Island_by_Jules_F%C3%A9rat#/media/File:’The_Mysterious_Island’_by_Jules_F%C3%A9rat_095.jpg