Sokat köszönhetek a dadogásnak. Persze kellett ehhez a derűs mondathoz pár év, néhány bölcsesség és sok kudarc. Messze nem így gondoltam huszonévesen, amikor például vezetékes telefonon olyan barátnőt kellett felhívnom otthon (szinte még alig volt mobil), akinek a nevét, hogy is mondjam, nem ejtettem ki gördülékenyen. Persze, hogy az apja vette fel. Kérdezte rögtön, hogy kit keresek. Mondtam, hogy a lányát, mert már készültem, és eleve kiszerkesztettem a mondatból a nehéz nevet. Melyiket, kérdezte kissé türelmetlenül az apa, joggal, hiszen udvarias ember eleve a névvel indít. Erre sajnos nem számítottam. Hogy több lány is van a pakliban. A stresszhelyzet viszont a legbiztosabb talaja a folyékony dadogásnak. És akkor itt jött egy olyan hang, mint amikor a rég tranzisztoros rádión az állomásokat keresik a tekerőgombbal: krssztrssskrts… Krisztát, böktem ki végül totál leizzadva. A névvel való magányos birkózásom közben rendszerint azon imádkoztam, ha volt időm, hogy ne tegyék le, arra gyanakodva, hogy valami történt a vonallal.