Hatvan évvel ezelőtt, 1965. március 18-án valósult meg a történelem első űrsétája: Alekszej Leonov az űrkabint elhagyva szabadon lebegett a világűrben.

Schuminszky Nándor, Budapest

A világűr meghódításáért folytatott, szovjet–amerikai versenyfutás első szakasza 1963 nyarán zárult le. A Szovjetunió az első mesterséges hold indításával, az első élőlény, az első ember űrutazásának megvalósításával kétségtelenül előnybe került az Egyesült Államokkal szemben. Az újabb „menet” már a Hold elérésének közvetlen előkészületeként kezdődött el a Voszhod-, illetve a Gemini-program elindításával az 1960-as évtized közepén.

Ekkor került reflektorfénybe Alekszej Leonov, aki nagy idők tanújaként, nagy titkok tudójaként világszerte is nagy népszerűségnek örvendett. Bár csak kétszer jutott el a világűrbe, de az 1961–1975 közötti szovjet űrprogram minden jelentősebb eseményéből kivette a részét.

A Vosztok tartalékából a Voszhod pilóta-űrhajósa

Leonov, a szovjet légierő főparancsnokának 267. számú parancsa alapján került be a légierő 1. csoportjába, 1960. március 7-én. Kilenc nap múlva már meg is kezdte az általános kiképzést, amely több mint egy évig, 1961. március 30-ig tartott. A záróvizsgákat 1961. április 3-án sikeresen teljesítette. Leonov azonban nem tudott bekerülni az „Elsők” közé, és nem is reménykedhetett, hiszen a Vosztok-program már a végéhez közeledett.

A szovjet vezetés idejekorán felismerte, hogy a szocialista rendszer fölénye a kapitalistáéval szemben az űrsikerek révén egyre jobban fokozható. Az 1962-es páros űrrepülés (Vosztok–3 és –4) után újabb szenzációt terveztek 1963-ra. A hruscsovi pártvezetés azonban ismételten közbeszólt; a világ nőinek, asszonyainak, lányainak példát mutatva egy szovjet munkásnőt kívántak a kozmoszba juttatni! Ez egy „visszautasíthatatlan ajánlat” volt Szergej Koroljov, a szovjet űrhajózás atyjának számára, aki ennek ellenére mindent megtett, hogy ezt a szakmailag nem igazolható űrrepülést valahogy elszabotálja. Bár végül engednie kellett, sikeresen finomította az elgondolást úgy, hogy inkább az előző évi páros űrrepülést ismételjék meg, de egy férfi és egy női űrhajóssal.

Leonov, a pilótanövendék, az 1950-es évek közepén (Szputnyik).

Pavel Beljajev (alul) és Leonov a Voszhod trenázsban (APN).

Így került be a Vosztok–5 és –6 csoportba 1963 áprilisától Alekszej Leonov mint Valerij Bikovszkij második tartaléka. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a fellelhető, szöveges információkon kívül, egyetlen fotó sem található, amelyen Leonov a jól ismert Vosztok űrruhában látható).

Bikovszkij és Valentyina Tyereskova páros űrrepülése után – az eredeti elképzelések szerint – további Vosztok-bevetésekre került volna sor. Kiemelkedett közülük a 10 napos űrbéli tartózkodás vizsgálata, orvosbiológiai szempontból. 1963 májusában azonban befejeződött az amerikai Mercury-program, és viharos gyorsasággal megkezdődtek az előkészületek a kétszemélyes Gemini űrhajók repüléseire. Ebben az új programban már a Holdra szállás megvalósításának főbb lépéseit szándékoztak kipróbálni Föld körüli pályán.

Jurij Gagarin is segít a beszálláshoz készülődő űrhajósoknak (Szputnyik).

A Voszhod–2 a szerelőcsarnokban. Jól látható az űrkabin oldalán az összecsukott légzsilip (APN).

A szovjetek nem voltak felkészülve a gyors amerikai fejlődésre, ők még legalább két évig szerették volna használni az immár elavultnak számító Vosztokot. A politikai vezetés azonban hallani sem akart az esetleges lemaradásról az űrversenyben. Az amerikai fejlődésre és a rendelkezésre álló idő rövidségére való tekintettel a szovjetek nem is gondolhattak egy új űrhajó kifejlesztésére. Valójában a Gemini-űrhajó is lényegében egy „nagyobb Mercury” volt. A szovjet szakemberek is hasonló utat választottak: a Voszhod (Napfelkelte) is igazán egy kisebb-nagyobb részben módosított Vosztok űrhajó. A két leglényegesebb különbség az űrkabin orrára szerelt tartalék – szilárd hajtóanyagú – rakétahajtómű és az eltávolított katapultülés volt. A belső méret nem változott, ezért az első többszemélyes repülésnél a három űrhajós csak szkafander nélkül fért be az űrkabinba (Voszhod–1, 1964). Az első űrsétánál természetesen már űrruhában voltak az űrhajósok, de a hely már csak két személynek volt elegendő.

A világ első űrsétája

Pavel Beljajev és Alekszej Leonov 1964. augusztus 15-től 1965. február 25-ig készült fel a világszenzációt hozó űrrepülésre. Leonov másodpilótaként 12 repülést hajtott végre egy Tu–104LL-en és hatot Il-14-en, s gyakorolta az űrbe való kijutást egy Voszhod prototípuson és a hozzá készített légzsilipen. A gondosan és sikeresen végrehajtott felkészülés ellenére hideg zuhanyként érte őket a hír; mégsem ők repülnek, hanem a tartalékszemélyzet; Dmitrij Zaikin és Jevgenyij Hrunov.

A szokásos buszon mennek az űrhajósok a starthely felé. Balról: Beljajev, Komarov és Leonov (felső kép). Leonov mögött egy titkolandó, ismeretlen személy, akit a cenzor annak rendje és módja szerint el is tüntetett…(alsó kép).

1965. március 9-én az esti órákban ugyanis a Bajkonurban összehívott ülésen J. Karpov előtárta az egyik felkészülési edzés eredményét, amelynek során Beljajevnél egyetlen extraszisztolét találtak az orvosok. (Az extraszisztolék olyan külön szívütések, amelyek az alapritmushoz képest előbb következnek be, és amelyek zavaró érzéseket okozhatnak. Ezek az eltérések a szívizomban vagy annak elektromos rendszerében keletkező hirtelen elektromos impulzusok eredményei.) Mivel azonban az űrhajós összes addigi tesztje jól sikerült, ez az észrevétel nem látszott olyan súlyosnak, hogy az alap- és tartalék személyzeteknek helyet kellet volna cserélniük. Nyikolaj Kamanyin tábornok – az űrhajós csoport parancsnoka – és Szergej Koroljov is a Beljajev–Leonov páros mellett érvelt, s ez el is döntötte a kérdést; a bizottság őket hagyták jóvá.

A világ első űrsétáján, Alekszej Leonov (APN).

Ecsetjével így örökítette meg az űrsétát Leonov (Enyergija).

Az űrhajózás történetének első űrsétáját Alekszej Leonov hajtotta végre, amikor 1965. március 18-án a Voszhod–2 fedélzetéről kilebegve, 12 percet töltött az űrhajón kívül. A világűr különleges körülményei ellen csak a szkafandere védte, és tudta, ha az csupán kicsit is megsérül, menthetetlenül vége az életének.
„Nagyszerűen érzem magam, látom alattam a Kaukázust” – jelentette a Földnek. Az űrséta 8. percében Leonovnak az az érzése támadt, mintha a kesztyűi lecsúsztak volna a kezeiről, lábai pedig lötyögtek az űrruhájában. Ez egyértelmű jelzés volt arra, hogy a szkafandere — amelyben nem volt nyomásszabályozó szelep — kezdett lassan felfúvódni. A kesztyűi már annyira deformálódtak, hogy semmit nem tudott megfogni.

A kesztyűn is jól látható, hogy megkezdődött a felfújódás (Rosszija v koszmosze).

Leonovnak mindent jelentenie kellett volna, ahogy a start előtt Szergej Koroljov erre külön is felhívta a figyelmét. Ő azonban úgy érzékelte, hogy komoly bajban van, és csak magára számíthat. Nem is vesződött holmi jelentésekkel, hanem higgadtan munkához látott. Először feltekerte az öt és fél méteres „köldökzsinórt”, hogy vissza tudjon mászni az űrhajóba, pontosabban a Voszhod–2 oldalához csatolt légzsilipbe.

Egyedül parancsnoka, Pavel Beljajev tudta az űrhajó monitorjain figyelemmel kísérni Leonov tevékenységét és életfunkcióit. Látta az életéért küzdő űrhajós szívverésének szaporaságát, és emiatt nyugtatgatta is Leonovot. Neki ez ugyan jól esett, de nem segített rajta semmit. Űrrepülése után többször elmondta, keserű iróniával fűszerezve: „ha elmondtam volna a Földnek, hogy mi történik, akkor ők ott lent létrehoztak volna egy bizottságot, hogy mi legyen a teendőm. Erre nekem akkor nem volt időm…”

Öt percig volt még napfényben, és kb. 25-30 percre elegendő oxigénje maradt. Leonov végül úgy döntött, hogy kiereszt némi levegőt a szkafanderéből, hogy a felfúvódást lecsökkentse. Ezzel persze megnőtt a levegő elfogyásának veszélye, és egyéb élettani nehézségek is adódtak, de a visszajutásra ez az egyetlen esély kínálkozott. Így emlékezett vissza minderre:

„A zsilipkamrába nem volt egyszerű visszajutnom. Mozdulataimat a felfújódott űrruha meglehetősen akadályozta, ezért minden erőmet össze kellett szednem, hogy bepréseljem magam a zsiliptérbe. A köldökzsinór is akadályozott a mozgásban, verítékem elhomályosította sisakom üvegét. A levegő jó részét ki kellett engednem szkafanderemből, hogy bejuthassak az űrhajóba.”

Leonov kitartóan küzdött, s a levegő egy részének távozásával ismét tudta használni a kezeit, de még messze volt a bejutástól. A légzsilipbe ugyanis lábbal előre kellett bemászni, hogy a feje felett be tudja csukni a légzsilip külső ajtaját. A még mindig nagyon merev űrruha azonban meggátolta a bejutásnak ezt a módját – nem maradt más választása, mint fejjel előre beküzdeni magát a légzsilipbe. Persze ez nem volt tökéletes döntés, hiszen a légzsilip külső ajtaját mindenképpen be kellett csukni, anélkül nem nyithatta ki az űrhajó felőli ajtaját. Leonov tisztában volt vele: ha nem tud megfordulni odabent, akkor meghal. A hengeres légzsilip átmérője szűk másfél méter volt, Leonov pedig 175 cm magas. Teljesen össze kellett gömbölyödnie, a vérnyomása és a pulzusszáma az egekbe szökött, de végül sikerrel járt, visszajutott az űrhajóba.

A két űrhajós a tajgán várja a mentőcsapatot (Rosszija v koszmosze).

Leonov beszélget a kutató-mentő alakulat egyik tagjával (Rosszija v koszmosze).

Mindketten fellélegeztek, de nem gondolták, hogy a megpróbáltatásaik ezzel még nem értek véget. A leszállást megelőző ellenőrzésnél ugyanis kiderült, hogy meghibásodott a helyzetszabályzó ellenőrző rendszere, ezért a visszatérést el kellett halasztani. A hibát azonban egy keringéssel későbbre sem tudták kijavítani, így kézi vezérléssel kellett a visszatérési manővert végrehajtaniuk. A Voszhod–2 kabinja mintegy 1200 kilométernyire tért el a tervezett érkezési ponttól, és Moszkvától északkeletre, a tajgában ért földet; pontosabban merült el a másfél méteres hóban. Az ejtőernyő kötélzete a fákra csavarodott, a szibériai farkasok vonyítása pedig egyre erősebben hallatszott. A legközelebbi város gyalogszerrel egy hónapi, de még az első tisztás is többnapi járásra volt. Március 19-én a moszkvai rádió már felkészült, hogy bejelentse a leszállást, de a meghirdetett műsor helyett vidám zenéket játszott. Mivel a jó hír egyre csak késett, a vidám zenét nemsokára gyászzene váltotta fel.

Négy órával a leszállás után a kereső-mentő osztag egyik helikopteréből megpillantották a kabint, és az előmászó űrhajósok integetését is tisztán látták, de a sűrű erdő miatt meg sem kísérelték a leszállást. Újabb háromnegyed óra elteltével a moszkvai rádió bejelentette ugyan a sikeres földet érést, Beljajev és Leonov azonban az éjszakát még az űrkabinban töltötte, ott legalább a farkasok ellen védve érezhették magukat. Még egy éjszaka várt tehát az űrhajósokra a kietlen, havas tajgában, igaz ezúttal már a mentőcsapat tagjainak vidám társaságában. Csak március 21-én tértek vissza Bajkonurba, ahonnan három nappal korábban elindultak.

Irány a Hold!

A Holdra lépési verseny, a két ország között más-más módszerrel zajlott. A következtetések is különböznek egymástól. Nem bocsátkozva bele a részletekbe, ki kell jelenteni, hogy az amerikaiak ezt a versenyt megnyerték. Elsőként léptek a Holdra, mert azt nagyon akarták, s nem egyedül a politikusok vagy valamely gazdasági csoportosulás, hanem az egész amerikai nép akarta annyira. Ilyen eltökéltség és erős akarat a szovjet politikusoknál, konstruktőröknél nem volt megfigyelhető, a szovjet emberek pedig teljesen kimaradtak mindebből, az egészről semmit nem is tudtak.

1965-ben kezdődik meg a Holdra szállásra való felkészülés. Itt helikopter „helyettesíti” a holdkompot. Gagarin (balról) és Leonov között a helikopter pilótája látható (RT.com).

A szovjetek ez irányú erőfeszítéseiről Alekszej Leonov űrhajós vezérőrnagy az Aviacija i koszmonavtyika (1990/7) című szaklapban számolt be:

„A szovjet Hold-programot két fő részre tervezték. Az első a Hold megkerülése, a másik az ember Holdra szállása volt. Az első szakasz az 1960-as évek közepén kezdődött, amikor a csillagvárosi Űrhajós Kiképző Központ is bekapcsolódott a program megvalósításába.
A második szakasz kissé problematikusabb volt. Habár még nem hagyták jóvá a programot, de Szergej Koroljov már beszélt nekünk a hatalmas hordozórakétáról, az N–1-ről és a holdűrhajóról. Mi, űrhajósok akkor azt hittük, hogy a Hold-program hosszú évekre meghatározza a munkánkat. Már nemcsak a Holdra szállásra gondoltunk, hanem más bolygók meghódításáról is álmodoztunk. Az élet azonban megmutatta, hogy álmodozásaink túlmentek a lehetőségeinken.

A Proton hordozórakéta, melyet a Hold megkerülésére terveztek, készen állt és sikeresen bemutatkozott a gyakorlatban is. A Zond-sorozatból azonban csak minden második repülés volt sikeresnek mondható. 1968-ban világossá vált előttünk, hogy az amerikaiakat ebben a programban már nem tudjuk megelőzni. Pedig a Hold megkerülésére, majd a Holdra szállásra 20 embert választottak ki. Az első személyzetben én voltam a parancsnok és Oleg Makarov a fedélzeti mérnök. Tartalékunk a Bikovszkij–Rukavisnyikov páros volt. Elszántak voltunk, az egész csoport hitt abban, hogy sikeres lesz a Hold körülrepülése. Meg voltunk győződve arról is, hogy siker esetén a program automatikusan beleolvad az L–3-ba. Elsajátítottuk a felépített gyakorló berendezéseken a Hold körüli repülés feladatait, de gyakoroltuk a Holdra szállást is, egy erre a célra átalakított helikopterrel. Tudtuk, hogy a Holdra szállás igen nagy felkészültséget igényel, hiszen pillanatok alatt kell kiválasztani a leszállóhelyet a lehető legkevesebb hajtóanyag ráfordításával. A függőleges megközelítési sebességet is vizuálisan kell értékelni.

A tervezett Hold körüli repülés az L–1-gyel – a magyar szakirodalomban Zond néven ismerjük – olyan életkörülmények között zajlott volna, amely az űrhajósokat igencsak próbára teszi, mivel nem volt orbitális kabin, mint a Szojuznál, tehát egy hetet kellett volna a szűk leszállókabinban eltölteni. De minden nehézség ellenére, gyakorlatilag készen álltunk a Hold körüli repülésre, és nagy reményekkel tekintettünk a jövőbe”.

1968-ra világossá vált, hogy a Holdra szállás elsősége a szovjetek számára egyre távolabbra került. De a Hold megkerülésében még volt esélyük az amerikaiak megelőzésére. November 23-án a TASZSZ bejelentette, hogy „a Zond–4, –5, –6 repülések a pilótákkal végrehajtandó holdkerülő program előfutárjainak tekinthetők”.

Az űrprogram vezetői összeállítják az űrhajósok listáját. 11-es számmal – jobbra fenn – Leonov neve olvasható (Kerim Kerimov ajándéka).

Az amerikaiakon nagy nyugtalanság lett úrrá. December 6-án két romboló, a Dyess és a Turner elindult Nápolyból a Fekete-tengerre, ahová két nap múlva meg is érkeztek, hogy felderítsék a lehetséges szovjet űrexpedíció startját. Két nap múlva „kinyílt” a holdkerülési indítási ablak Bajkonurban. A repülésre felkészült első három űrhajós-páros azonban hiába várakozott a startra felkészített űrhajóval és rakétával az SZKP Politikai Bizottságának válaszára. A repülési engedély sohasem érkezett meg, s a pontos okát ma sem tudjuk. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a nagyarányú sikertelenség után senki sem akarta a felelősséget vállalni, hogy egy ilyen világraszóló űrrepülés kudarcba fulladjon. December 10-én „bezárult” a holdkerülési indítási ablak Bajkonurban, és két nap elteltével a Dyess és a Turner el is hagyta a Fekete-tengert.

December 21-én elindult az Apollo–8, és ekkor jutott el ember először az égi kísérőnk közvetlen közelébe. Karácsony estéjén az űrhajó parancsnoka, Frank Borman a Teremtés Könyvéből idézett a földlakók okulására. A szovjet űrhajósok holdkerülési álma végérvényesen szertefoszlott, a további holdkísérletek pedig politikai szempontból is elvesztették jelentőségüket.

Leonov űrtémájú festményeit mutatja be a „Cselovek i Vszelennaja” (Ember és Ég) című Szokolovval közös albuma. A 134. oldalon — sci-fi köntösbe burkolva — de látható a szovjet óriásrakéta, az N1. Csak évtizedek múlva jelenhetett meg valódi kép az N1-ről.

Csak álom maradt a szovjet Holdra szállás. A Holdat megkerülni szándékozó első Zond űrhajó kijelölt parancsnoka Leonov volt, és nagy eséllyel ő lehetett volna az első (szovjet) ember is a Holdon (fotómontázs).

Rögös út a második űrrepüléséig

A szovjetek tehát lemondtak a Holdra szállás megvalósításáról, de a Luna-sorozat automatikus tagjaival elértek eredményeket; például a Luna–16 kőzetmintákat hozott a Holdról 1970-ben. Az emberes űrprogram fő célja a hosszú időtartamú űrállomások létrehozása lett. A Szaljut–1-hez indított Szojuz–10 űrhajó azonban – technikai okok miatt – nem tudta teljesíteni a feladatát.

A Szaljut–1 eredeti első személyzete lett volna. Balról: Valerij Kubaszov, Alekszej Leonov, Pjotr Kologyin (APN).

A Szojuz–11-ből már sikeresen átszállt a háromtagú személyzet, és több mint három hétig dolgoztak az űrállomáson.

1971. június 30-án jött el a hazatérés napja. Georgij Dobrovolszkij parancsnok, Vlagyiszlav Volkov fedélzeti mérnök és Viktor Pacajev kutatómérnök, a Szaljut–1 űrállomásról a tudományos megfigyelések anyagait (filmeket, fedélzeti naplókat) átvitték az űrhajóba, majd 21 óra 28 perckor a két űrobjektumot szétkapcsolták, és a Szojuz–11 eltávolodott az űrállomástól. Június 30-án 1 óra 35 perckor a megfelelő orientáció után beindult a fékezőhajtómű. Működésének befejezése után a rádiókapcsolat megszakadt a legénységgel. Az automata programnak megfelelően a légköri fékezés után kinyílt a főernyő, majd közvetlenül a talajt érés előtt indult a sima leszállást biztosító külön rakétarendszer is. A mentőosztag perceken belül a helyszínre érkezett, de a fedél kinyitása után a három kozmonautát holtan találták. A tragédiát az űrkabin dehermetizációja okozta, korán nyílt ki az a szelep, amely a kabin légnyomását egyenlíti ki a földi légkörével.

A Szojuz–11 személyzete nem viselt szkafandert, ezért az elszökő levegő a biztos halált jelentette. Ez volt az utolsó eset, hogy űrhajósok szkafander nélkül repültek, ám egész egyszerűen felfoghatatlan, hogy űrruha nélküli repülésre egyáltalán sor kerülhetett!

Kevéssé ismert tény, hogy a Szojuz–11 eredeti személyzetét az Alekszej Leonov–Valerij Kubaszov–Pjotr Kologyin hármas alkotta. A felkészülésük 1971. május 27-én fejeződött be, de alig két nappal a tervezett június 6-ai start előtt az űrorvos kezdődő tüdőgyulladást fedezett fel Kubaszovnál. Az Apollo–13 esetétől eltérően azonban nemcsak őt vették ki a személyzetből, hanem mindhármukat lecserélték, és a tartalékokat, azaz a Dobrovolszkij–Volkov–Pacajev hármast jelölték ki a végzetes útra. Így „mentette meg” Kubaszov tüdőgyulladása Alekszej Leonovot és Pjotr Kologyint a biztos haláltól…

Ha nem történt volna meg a Szojuz–11 balesete, akkor július 20-án indult volna a Szaljut–1-re a következő Szojuzzal a Leonov-Kubaszov-Kologyin trojka. Az űrhajó áttervezése miatt azonban hosszú szünet következett az űrprogramban. Az új Szojuzban már szkafanderben foglaltak helyet az űrhajósok, de mivel a kiegészítő berendezések a harmadik ülés helyén voltak, ezért kétszemélyesre csökkent a kapacitás.
A Leonov vezette személyzetből Kologyin maradt ki, de Kubaszovval változatlan intenzitással készültek az űrállomásra. Először 1972 októberében startoltak volna, majd 1973 májusában, de mindkét esetben a felbocsátott űrállomások hibái miatt az űrrepülésüket törölték.

Az első közös szovjet–amerikai űrrepülés

Leonovra 1975. július 15-én köszöntött rá a második űrrepülés napja. A Szojuz–Apollo program minden egyes részletéről már számtalan beszámoló született, ezért nehéz helyzetben van, aki eddig nem ismert vagy legalábbis kevésbé ismert történetekkel akar előrukkolni.

A világszerte nagy érdeklődéssel várt és nagy médiafigyelemmel kísért eseményen végül is a két világrendszert képviselő űrhajósok fogtak kezet a kozmoszban. Ez már kétségtelenül az enyhülés kezdete.
A némileg eufórikusnak tekinthető körülményekben nem tűnik fel senkinek – legalábbis nem ejtenek szót róla a starthelyre kivontatott Szojuz rakéta láttán, hogy az eddigi, jellegzetes „katonai zöld” színű (később fémszürkére váltó) rakétatest most hófehérben pompázik! Mivel az előkészületeket és a startot most a helyszínről közvetíthetik a nyugati televíziós csatornák, a szovjetek egész egyszerűen nem akarnak lemaradni a szokásosan fehérre festett amerikai Saturn–IB rakéta látványától…

A hírhedt „katonazöld” és később szürke színű Szojuz-hordozórakéták között egy hófehér is volt; a Szojuz–19 (APN).

Százmilliók lehettek szemtanúi annak a történelmi eseménynek, amelynek során 1975. július 17-én, magyar idő szerint 17 óra 12 perckor a szovjet Szojuz–19 űrhajó összekapcsolódott az amerikai Apollo-űrhajóval. Thomas Stafford parancsnok átment a Szojuzba, és kezet fogott Alekszej Leonov parancsnokkal. A hatalmas érdeklődéssel várt űrrandevút nagy izgalom előzte meg, hiszen a dokkoló egység ajtajának hibája miatt bizonytalan volt, hogy létrejöhet-e a szovjet-amerikai “csúcstalálkozó” a kozmoszban. Létrejött. Pedig 1973. május 24-én, amikor Leonovval közölték, hogy ő lesz a szovjet személyzet parancsnoka, kétségbeesetten tiltakozott: de hiszen én nem is tudok angolul!
Nem baj – felelte Satalov –, van két éved és két hónapod arra, hogy megtanulj…

A Szojuz–Apollo közös személyzete, eredeti aláírásokkal. Ma már csak a 94 éves Vance Brand él közülük (NASA).

A Gagarin Űrhajóskiképző Központ parancsnokhelyetteseként Leonov részt vett az Interkozmosz űrhajósok kiképzésében; itt a Kubaszov–Farkas párossal látjuk Leonovot (APN).

Leonov 2010-ben járt utoljára Magyarországon, Gyulaházán. Kihasználtam az alkalmat, és sok fotóra szereztem meg az aláírását (Sumispace).

Leonov kétségtelenül megtanult angolul, miként az amerikai űrhajósok is oroszul. A felkészülés alatt az űrhajósok a másik nemzet nyelvén beszéltek. Ennek ellenére Thomas Stafford mégis anyanyelvén kiabált a leszállás után az Apollo-űrhajó biztosítására érkező békaemberekhez:
– “Get this fucking hatch open!” Ez magyarul körülbelül annyit jelent: „Nyisd már ki azt a kib***ott ajtót!”
Mentségére legyen mondva, hogy egy technikai malőr következtében csípős gáz árasztotta el az óceánra leszálló Apollo-űrkabint. Hiába no, az anyanyelv, az anyanyelv…

2019. október 11-én, életének 86. évében hunyt el Alekszej Leonov, aki nagy idők tanúja és nagy titkok tudója volt. Világszerte nagy népszerűségnek örvendett, és bár csak kétszer jutott el a világűrbe, de az 1961–1975 közötti szovjet űrprogram minden jelentősebb eseményéből kivette a részét.