Korábban érkezem, legalább tíz perccel, mint az utánam következő. Van időm ráhangolódni, előkészíteni az eszközöket.Egyszerre is kivihetném az összes kelléket, de jólesik oda-vissza sétálgatni a tárolószekrény és a helyem között.Először kiviszem a szőnyeget, leterítem, ha a sarka felkunkorodott, azt is eligazítom. Passzentosan addig igazgatom, míg a parkett mintája minden irányból párhozamosnak, merőlegesnek nem mutatja.Magamhoz veszek két plédet, biztos, ami biztos, ha upavista kónászanába kellene ülnöm, legyen valami az ülőcsontom alatt. Na, attól jókat szoktam nyögni. Bezzeg a kisgyerekek, ők úgy labdáznak, hogy terpeszbe ülnek, és egyenes háttal gurítgatják a labdát egymásnak. Nekem meg két napig fáj utána a hátsóm.Minden alkalommal megfogadom, hogy a szukhászanába a kényelmetlen irányból ülök bele, hogy amikor kezdünk, az utasításnak megfelelően a kényelmesnek gondolt lábtartásra váltsak. Tök mindegy, törökülés az bármilyen irányból.– A fejed érkezzen meg a gerinced vonalába!Ha nem mond nevet, akkor is magamra veszem, és igazgatom a testrészeimet. Hogy a csípőcsontok a test közepe felé mozduljanak.A comb kifelé forogjon. A lábszár fényes legyen. A külső boka ne zuhanjon a föld felé. Mantraként veszem sorba a szabályokat.Eleinte hoztam magammal okosórát, hogy majd mérem, mennyi kalóriát veszítek. Valójában azt szerettem volna tudni, mikor telik el a kilencven perc, nyilvánvalóan viszont nem mertem az órát kukkolni.– Csináljunk néhány napüdvözletet! – mondja az oktató lelkesen. Én arra gondolok, mivel érdemeltük ezt ki.Arra sincs idő, hogy az ászanák nevét rendesen kimondja, úgy pattogunk. Két körig lesem a többieket, aztán megtalálom a ritmust és a tartások sorrendjét.– Lihh! – ezt mi mondjuk.– Lefelé néző kutya!– Lihh! – megint mi.– Vira! – ezt már rövidítve mondja, esetleg hozzáteszi, hogy hányas. Mi meg csimpaszkodunk a mennyezet felé.Aztán így tovább, míg meg nem kegyelmez.Később még kalimpálunk a lábunkkal, karunkkal jobbra-balra, majd vissza. Csak lábfejeket látok a látómezőmben, de hogy kihez tartoznak, sejtésem nincs. Még a sajátomat sem ismerem fel.– Ha gondolod, öltözz fentebb – jelzi a re­laxációs gyakorlat kezdetét a jógi.Ez az a mondat, amire egész végig vártunk.– Olyan, mintha egy orosz hálókocsiban lennénk – mondom a mellettem lévőnek.– Ha horkolsz, oldalba böklek!Hanyatt fekszünk, szinte érezni, ahogy az ujjaink hegyén keresztül végig áramlik az energia a termen.A tréner nem hagy békét, mondja a magáét, holott én csak szeretnék álmodozni arról a disznósajtról, amiből otthon levágok egy szeletet.