A Társ nézése közben azon gondolkoztam, hogy mi választ el egy “sima” Black Mirror epizódot egy tényleges mozitól. Nem leszólni akarom (az amúgy épp visszatérő) sorozatot, vannak remek részei, és iszonyat hatásos tud lenni, de lehet feljebb lépni. Konkrét példának az Ex Machina jut eszembe, aminek az ötletét sokféleképp ki lehetett volna bontani, de megvan benne az a plusz, amitől mozifilmként gondolok mindig rá. Na a Companion ennek az ellentéte!

Nehéz a filmről konkrétan írni, de… Na, inkább az a helyzet, hogy egy ötlet van benne, amit nem ismerve élvezhetőbb a Companion, viszont ezt már a trailer is ellőtte, szóval ezért nehéz. Mondjuk asszony nem tudta mi lesz, és így sem volt számára igazán átütő a film, szóval ez sem garancia semmire. A lényeg, hogy amit a reklámokban mertek mutogatni, azt én is felfedem. Igazából mindig igyekszem ezt tartani, tudjátok hogy állok a spoilerekhez a kritikákban, de most külön kiemeltem, mert igazából ők sem tudták miképp reklámozzák.

Ez amúgy egy külön posztot is megérhetne, mivel szerintem aki jelenleg filmet ír, és nagy fordulatot akar bele, annak érdemes a fordulat előtti részt is baromi izgalmasra vagy érdekesre írni, kvázi külön kezelve azt, hogy lehessen reklámozni a filmet. Na meg hogy szórakoztató legyen az a része is nyilván.

A lényeg, hogy a soroz… basszus, freudi elgépelés volt, amit bent hagyok. Szóval a film története a közeljövőben játszódik, ahol már simán rendelhet teljesen emberszerű szexrobotot mindenki magának, olyat ami a programozása miatt teljesen és határtalanul szerelmes belé. A szinte főszereplő is ezt teszi, de a sok szex után valami másra is akarja használni a “gépet”, így jailbreakeli mielőtt vidéki kimozdulásra megy a barátaival és az egyikőjük milliárdos szeretőjével. Nyilván elszabadulnak a dolgok, fröcsög a vér.

A sok felvezetés után lehet földbe döngölést vártatok, de egyáltalán nem úgy éreztem közben, mert az alapon felül még volt pár apróbb ötletük, és néhol a fekete humor iszonyat jól állt a filmnek (a Lil Boo Thang duplázás!), amit csak tetézett Jack Quaid seggfej karaktere. Egyszerűen csak a megvalósításban nem volt elég plusz. Valahogy nem jó erővel emelkedtek a tétek, és most nézem, hogy csak másfél órás kb., közben meg vagy kettőnek érződött, ami sosem jó jel. Viszont így is mosolyogtam párszor rajta, és az elszabadulás után Sophie Thatcher robotja is jobb alakításnak tűnt.

Ellenben ami nagyon nem működött, hogy ténylegesen miről is akart szólni. Mármint kinyomja a szemünket a női szerep, és hogy mit várnának el páran tőlük, de a Companion az igazi társdarabja, a sokkal drágább Don’t Worry Darling szintjén nyúl hozzá, csak szórakoztatóbb annál (de csúnyább, mivel olcsóbb, az a film production designban baromi erős). Semmi igazit nem tud megragadni ez a film ebből a szempontból, csak egyet durrant. Mondjuk most elnéztem az író-rendező Drew Hancock eddigi munkásságát, hát nem meglepő a tévés érzet, nem sikerült a feljebb lépés neki sem.

Amúgy a kezdésben említett gondolat egy másik filmre is rányomta nekem a bélyegét mostanában, lesz írás róla. Mindezek mellett nehéz elmenni amellett, hogy a Black Mirror mennyire rányomta a bélyegét a sci-fire, tulajdonképpen megemelve a padlót, a minimumot amit hozni kell. Azért a Companion letette amit kellett, de semmi extra. Azt hittem valamennyire gyöngyszem lesz, ehelyett “csak” egy szórakoztató semmiség, amivel simán elvoltam és ilyen próbálkozásokat azért nem is rossz nézni, viszont nehezen hiszem, hogy valaha is eszembe jut majd.