Esélytelen volt, hogy teljesen kihagyjam ezt a sci-fit, mivel az egyik kedvenc koncepciómra, az időhurokra épül. Ha ennyiből nem egyértelmű, akkor példát is hozok a Groundhog Day & Palm Springs kettősével. És sajnos nem meglepő módon a tegnapi kérdésem itt is áll: mi választ el egy “sima” Black Mirror epizódot egy tényleges mozitól?

A történet egy olyan nő körül bonyolódik, akinek fekete lyuk nő a mellkasában. Mármint tényleg, még ha a rákot akarták megjeleníteni vele a jelenünkben, akkor is, van egy pillanat amikor mutatják a mindent elnyelő feketeséget. A fordulat pedig az, hogy még fiatalon talált egy doboz pirulát, amikkel egy hetet vissza tud menni az időben. Sosem többet. Így igazából az Omni Loop kezdetén a kórházból hazaengedése utáni utolsó napjait éli újra meg újra. Bár az élethez két kézzel ragaszkodik, de teljesen beletörődötten pengeti ezeket a napokat a családjával, látszik, hogy nem sok értelmet jelent az élet, ha az embert nem várja a halál, vagy valami ilyesmit is akarhat mondani a film.

A változást egy tudós asszisztens csaj hozza, akinek nem kéne ott lennie abban a bevált rutinjában, amiből már ugye minden pillanatot ismer. Össze is fog vele, hogy közösen kikutassák mik ezek a tabletták, és hogyan lehetne velük 1 hétnél távolabbra visszamenni, így változtatni valamin a múltban, olyasmit átírni esetleg, amit megbántak mostanra. Igen, oda is értem miről szól ténylegesen a film.

A részletes kutatás helyett inkább az életen mereng csak az Omni Loop. De legalább nem a gyász van a középpontjában? Legalábbis nem az amire gondolunk a szó kapcsán, és amit a “rákos” téma miatt várnánk, hanem a “mi lett volna ha?” örök nyaggatásának elengedése itt a lényeg, az elszalasztott(nak érzett) élet gyásza. Mi lett volna ha más párt választok? Mi lett volna ha azt a lehetőséget nem halasztom el? És hasonlók kérdések foglalkoztatják így a halála környékén a főszereplőt, hogy szépen lassan elfogadja ami van, megtalálja az életében a jót.

Igazából amikor a film végére beérik az üzenet, az megható, ellenben addig iszonyat sok önismétléssel jutunk. Nem szeretek a köldöknézéssel jönni, de az író rendező Bernardo Britto munkáján teljesen azt éreztem, hogy szeretett volna művészien merengeni, de nem volt hozzá elég tartalma. Hiába van pár jó ötlet is az Omni Loopban, 1-2 meglepőbb sci-fi pillanat amiket nem lőnék el, de mégis, már (hasraütök) a 80. perc környékén eljut a mondandója végére, amihez már csak a finálé kéne, de akkor még 30 percet tököl, hogy ténylegesen elsüsse amit akart befejezésnek. Legalább egy erős kezű vágó kellett volna ide, aki lemetszi a 112 percet 90 körülre. Bár akkor sem válna kiemelkedővé a mű, de jobban egyben lenne.

A megvalósítása amúgy korrekt. Nem drága indie, de normálisan fényképezett, pár trükk is elfért, viszont még egyszer mondom, egyáltalán nem a sci-fi aspektusa a lényeg. Inkább csak egy sima dráma pár aprósággal és egy nagyobb ötlettel. Nyilván az időhurkos filmek ilyesmik szoktak lenni, legalábbis a két fenti példám sem a magyarázaton lovagol, hanem a karakterek útján.

Viszont itt jön be a másik nagy negatívum, miszerint Mary-Louise Parker erre kevés volt. Ahogy az Ayo Edebiri hypeot sem értem néha, nyilván a Bear hátszelével hasít, de az érzelmes pillanatokban kicsit elfogadtam itt, mert azok mentek neki minden történetbeli lassúság és színészeket nem túl jól vezető rendező ellenére is.

Valamiért kicsit többet vártam ettől, mint amire képes volt. Sajnos teljesen kihagyható lett, ez sem gyöngyszem, de azt el kell ismernem, hogy legalább próbálkozott nem tipikus lenni.