Korábban nem voltam macskás. Kutyás voltam. Nem is lehettem volna más, hiszen gyerekkorom évei félig-meddig afféle „macskától való rettegésben” teltek, köszönhetően apámnak. Hogy okkal vagy ok nélkül, tapasztalásból vagy inkább előítéletből, folyamatosan azt hangoztatta, a macska betegségeket terjeszt, hiába tűnik aranyos cicamicának, dörgölődző puha pamutgombolyagnak, jobb őket elkerülni, ha az ember nem akar bajt magának. Apám testvéreinek sem voltak macskái, hasonló neveltetési gyökerek okán, így aztán a nagyobb családon belül sem találkoztam olyanokkal, akik erről az állatfajtáról elragadtatással beszéltek volna. Anyai nagyanyámnál bezzeg mindig volt két-három termetes cirmos, kis fekete párduc vagy vézna fehér, de ők leginkább az udvaron éltek, hisz az volt a dolguk, hogy egeret fogjanak, és nem pedig az, hogy kényeskedve elpilledjenek a lócán. A hetedik, vagy ki tudja, hányadik érzékük persze nekik is jól működött: amikor meglátták apámat, ahogy megnyitja a kertkaput, úgy iszkoltak szanaszét, mintha sose lettek volna ott az udvaron. Nem mintha bármikor bántotta volna őket, de az irántuk érzett negatív rezgéseit minden bizonnyal ott érezték a levegőben.