Dávid barátommal üldögélünk a Fekete kutyában. Kap egy hívást, én pedig addig körülnézek. Ambrust pillantom meg. Felpattanok, odamegyek hozzá. Szia, te itt? Hogyhogy? Ambrus ugyanis négy éve halott.Úgy, hogy visszajöttem, feleli.Ambrus feláll az asztalától, ahol egy teljesen részegnek tűnő alakkal üldögélt, és a vécéhez felvezető lépcső alsó fokára lép. Ott megfordul, távcsövet formáz a tenyeréből, és így néz le a kocsma közönségére. És ha már visszajöttem, jól berúgtam.A társa az asztalnál vigyorogni kezd. Csatlakozol?Leülök közéjük a kijárat mellé, a lépcsővel szemközt, hárman nézzük az asztal megkarcolt lapját. Jó hirtelen történt, mondom, és úgy érzem, közben sűrűn bólogatnom kell. Ledöbbentem, amikor megtudtam. Ambrus egy régi barátnőm sógora volt, néhány családi összejövetelen találkoztam vele, egy karácsonyi társasozásra határozottan emlékszem, egy csapatba kerültünk, és nyertünk. Aztán Ambrus – két gyerek apja – egyszer csak összeesett, és meghalt. Egy fiú és egy kislány maradt utána.És hogyhogy nem haza mentél?Már nem haza, mondja Ambrus, és csuklik, észreveszem, milyen karikás a szeme. És nem érnének vele túl sokat.Oké, nem az én dolgom, terelem el a gondolataimat, és rátérek az igazi kérdésre. És hogyhogy vissza tudtál jönni?Hogyhogy-hogyhogy, méltatlankodik. Nem figyeltek, és meglógtunk. Ambrus és a társa vigyorognak, és Ambrus most engem néz a távcsövet formázó tenyere szűk résén át.Gyakran van ilyen?Gyakran. Ambrus és a társa megint összenevetnek, és ez már kicsit zavar, bennfentesek kirekesztő nevetését hallom ki belőle. Nem, nem gyakran, válaszol akkor Ambrus most már komolyabban, és leveszi a távcsövet az arca elől. Sajnos egyre ritkábban.És mit csináltok ilyenkor?Mikor mit, vonja meg a vállát Ambrus, mire a másik is megvonja a vállát, mikor mit, hallom tőle is, mindenesetre itt már ismernek minket. Itt mindenki felbukkanhat. Látod, például te is.Visszanézek a saját asztalomhoz: Dávid barátom telefonál, intek neki, beszéljen nyugodtan, én még itt maradok kicsit. Isztok valamit? Mindketten jelzik, köszi, már kész vannak, nem kérnek többet, én viszont hozok magamnak egy whiskyt. Erre muszáj.Amikor visszaérek, Ambrus odafordul hozzám. Téged honnan ismertelek amúgy?A feleséged húgával jártam néhány hónapig, azt hittem, emlékszel.Ő megvonja a vállát, hallgatunk, a másik, a részegebb az asztal lapjára ejti a fejét, és úgy marad.És nem is vagy kíváncsi a családodra?, kérdezem.Kíváncsi, kíváncsi, mereng Ambrus szórakozottan, mint aki a szó jelentését próbálja felidézni.A fiad, Kristóf versenytáncol, úgy tudom, sikereket ér el a serdülők között. Ambrus bólogat, érti, ezt érti. Én egyébként csak facebookos megosztásokból tudok Kristófról, de amikor legutóbb Lillával, a volt barátnőmmel beszéltem, véletlenül akkor is szóba került az unokaöccse. Jó tanuló gyerek a Kristóf, jóképű és népszerű, szóval ő, úgy hallottam, egészen rendben van.Ambrus bólogat, és úgy nézi a pohara alján a cseppeket, mint aki egy világot fedez fel, és bár nem kívánkozik újabb cseppek után, ámulattal, csodálattal figyeli őket. Nem is örülsz?, kérdezem. Hogy rendben van a fiad?Örülök, mondja. A párát, a maradék cseppeket vizsgálja, a fénytörést a pohár alján, hunyorít.És a kislány? Én kérdezem, nem ő. Állítólag gyűjt mindent, ami veled kapcsolatos. Emlékeket, tárgyakat, információkat.A másik részeg felemeli a fejét, és azt mondja: figyelj! A feje imbolyog, és aztán sokáig próbál megtalálni a tekintetével, de sehogy se sikerül, kinyitja a száját és artikulálni próbál, ám a szavak elugranak előle, úgyhogy aztán csak legyint, és visszaejti a fejét az asztalra.Nem is akarnád látni őket, ha már visszajöttél? Ambrus a fénytörést nézi a pohár alján.Mire mennénk vele?, kérdezi. Majd te elmondod.Mit?Hát ezt.Szóval a kislányod állítólag a feleségedet kérleli folyton, hogy keressék fel a régi ismerőseidet, barátaidat, rokonaidat. Hogy meséljenek rólad. És rettentően félti az anyukáját.Erre a másik, Ambrus seggrészeg társa hirtelen megint felemeli a fejét, és rám rivall. Mi már nem tehetünk semmit, nem érted? Aztán visszadől az asztalra, koppan a homloka, újra alszik.Ambrus felém fordul. Nem emlékeztem rád.Dávid barátom áll meg fölöttem kabátban, úgy látszik, megunta, hogy hosszú időre magára hagytam. Maradj csak, mondja, de én megyek, elfáradtam. Az órámra nézek: éjfél elmúlt, megyek én is, fordulok felé. Oké, kint megvárlak.Visszamegyek a kocsma belsejébe a kabátomért, kifelé Ambrus int nekem: minden jót kívánok, azt hiszem, most találkoztunk utoljára.Miért? Többször már nem tudtok visszaszökni? Hiszen itt – és körülnézek –, azt mondod, már ismernek titeket.Nem valószínű, mondja Ambrus, tudod, egyre nehezebb az ilyesmi. És feláll, megölel, még a vállamat is megveregeti. Minden jót, mondogatja, és valami mosolyféle jelenik meg a szája szegletében, majd imbolyogva visszaereszkedik a székére, és újra keresztülnéz az üres poháron.Kilépek a Fekete Kutyából. Az árkádok alatt cigiző csoportok állnak, külföldiek és magyarok, Dávid az asztalok végénél vár rám. A Kazinczy utca sarkánál úgy döntök, beavatom. Ez a srác, a barna kabátos, Lilla sógora volt. Volt, mert négy éve meghalt, csak most visszajött.Hogyhogy?Megvonom a vállam. Visszajött.Ilyenkor a Fekete Kutyától az Astoriáig általában együtt megyünk, én ott szállok fel az éjszakai buszra, Dávid meg gyalog megy tovább hazafelé. Épp ahogy kifordulunk a Kazinczyból a Rákóczi útra, Dávid megszólal: A másikat, a részegebbiket meg én ismerem, legalábbis látásból, mondja. Minden héten látom a sarki G-Robyban. Meg sokszor az utcán is, szóval itt lakhat valahol a környéken.Aha, mondom, de azt akarom kérdezni: hogyhogy. Aztán inkább hallgatok.Némán gyalogolunk az Astoria felé.