A költő a megfelelő szavakat próbálta egymás mellé tenni. A háttérben a televízióban a reklámok közötti szünetben egy interjút kezdtek vetíteni a marketingpoétával. Dühösen ugrott a távirányítóhoz. Amíg el nem akadt az írással, észre se vette, hogy a lánya, aki elment otthonról, elfelejtette kikapcsolni a készüléket.Ha gátakba ütközött a versírásban, minden zavarta. A szomszéd kutya ugatása, az ablaka előtt elsétáló és beszélgető emberek, még a saját elkalandozó gondolatai is indokul szolgáltak arra, ­miért nem tud befejezni egy költeményt. Egy verset, aminek az eleje olyan jól indult, amikor az ihlet megérkezett, de a vége sehogy sem akart összeállni. Húzgálta ki a rossz sorokat, próbált jobbat írni. Amíg tökéletesnek nem látta. Gondolatai a tévében csak egy pillanatra látott marketingpoéta körül forogtak. Ő nevezte magában marketingpoétának. Egy jó verset se olvasott még tőle.A marketingpoéta nem javítgatta a verseit. Gyorsan összecsapott valamit, és megosztotta az interneten. Kihasználta a modern világ adta lehetőségeket. Videókat pakolt a YouTube-ra, a TikTokra, képeket az Instagramra és a Facebookra. Tagja volt különböző csoportoknak, és igyekezett mindenhez hozzászólni. Tudta, hogy minél több helyen van jelen, és felhívja magára és az internetes oldalaira a figyelmet, annál több követője lesz.A költő irigykedett, amiért a marketingpoétát mindenki megismeri az utcán. Neki hiába roskadozott a fala és a polca a különböző irodalmi díjaktól, úgy lépett ki a lakásból, hogy még a szomszédai se tudták a nevét. A többi költő persze tudta, ki ő, de a többi költőt se ismerték meg az emberek az utcán.A marketingpoéta a piacra indult. Szeretett ott vásárolni, mert a piacon többnyire idős emberekkel találkozott, akiknek fogalmuk se volt róla, hogy ő kicsoda. Nem ők voltak a célközönsége. Kicsit unta a népszerűséget. Szerette volna, ha a magánélete csak az övé, és nem a világé. A piacon el tudott veszni a tömegben.A lakásból kilépve, míg megtett száz lépést, öten kértek tőle autogramot és két cég hívta fel, hogy írja bele a versei­be, hogy az ő termékük a legjobb a világon. Ezért fizetni is hajlandók.Fanyalogva megtette nekik ezt a szívességet. Azt se tudta, mire jó a termék, amit a verseiben reklámoz, de ezekből a reklámokból élt. Undorodott tőlük, de könnyebb és izgalmasabb pénzkereseti lehetőség volt, mint egy gyárban robotolni vagy egy irodában ülni egész nap.Eszébe jutott a költő. Tisztában volt vele, mennyi díja van. Szeretett volna ő is olyan fontos irodalmi díjakat bezsebelni. Példaképének tartotta. Szerette volna, ha az irodalom nagyjai őt is elismerik, ahogy a költőt.A marketingpoétának nem díjai voltak, hanem rekordjai.A legnézettebb videó, a legtöbb kattintás, a legtöbb megosztás. Tisztában volt vele, hogy ezek olyan eredmények, amelyek talán egy napig se tartanak. Bármelyik pillanatban megdöntheti ezeket a rekordokat valaki más, akit többen néznek meg. A költő díjait viszont mindig együtt fogják emlegetni a nevével. Még a halála után is. Egy marketingpoéta videói és képei ugyan megmaradnak, de eltűnnek az internet süllyesztőjében, ha leáll a tartalomgyártással.A költő mindig szeretett volna híres lenni. Egy időben figyelte a marketingpoéta tevékenységét. Próbálta utánozni. Verseket, videókat rakott fel különböző oldalakra. Hamar rájött, hogy hosszú verseket és hosszú videókat nem érdemes készíteni. A folyton rohanó, civilizált embereknek nincs se ideje, se kedve hosszú videókkal és versekkel foglalkozni.Megtapasztalta azt is, hogy a sok civilizált ember mellett jóval több civilizálatlan létezik. Fájt a szíve, amikor egy ártatlan szerelmes vers alá többen is odaírták, hogy milyen aljasok is az ő politikai nézetei. Sose foglalkozott a politikával. Utálta.A költőt egy idő után nem bosszantották a hozzászólások. El se olvasta őket. Jobban felbőszítette, hogy némelyik ember kimásolta az ő versét, lehúzta róla az ő nevét, és a sajátját írta oda. A szerzői jogokra magasról tett mindenki.Ezt tapasztalva, minden versét törölte az internetről. De már késő volt. Azok a versek, amelyeket elloptak tőle, más nevén voltak olvashatók. Egy ideig leveleket irkált a verstolvajoknak. Volt, akire hatott a fenyegetés, és akadt, akit egyáltalán nem érdekelt. Sokan nem is voltak vele tisztában, hogy bűnt követtek el.A marketingpoétának is ellopták a verseit. Nem zavarta. Ezer verse keringett már az interneten. Ebből vagy háromszáz más neve alatt. Igyekezett minden hozzászólásra válaszolni. Nem udvariasságból. Tudta, hogy egyes oldalak algoritmusa úgy működik, hogy minél több hozzászólás van, annál több helyen lesz látható az oda kitett kép vagy videó.Néha egy-egy híresebb költő is írt pár sort a költeményeihez. Kérték vagy utasították, hogy törölje le őket, mert ilyen rossz versekkel nem szabad a társadalmat elbutítani. Visszafojtott indulattal, de udvariasan válaszolt nekik.A költő néha még manapság is felnézett a marketingpoéta oldalára. Szörnyülködött a rossz verseken. A hozzászólásokat is olvasgatta. A versek és a kommentek miatt egy kis szekunder szégyent is érzett. Ilyenkor győződött meg róla, milyen fontos a szerkesztők munkája különböző lapoknál. Ők biztosan nem engednének ki ilyen szemetet.A gondolataiból a bejárati ajtó csengője riasztotta fel. Mérgesen gyűrte össze és hajította el a papírt, amire az utolsó versszakot próbálta írni. Most jutott eszébe a szó, ami passzolt volna, de a csengetés úgy kizökkentette, hogy azonnal el is felejtette.A marketingpoéta állt az ajtóban.– Szia, apa! Itthon hagytam a kulcsom.