Jeles napok bőven akadnak áprilisban is. 12-én ünnepeljük az űrhajózás világnapját, 22-én a Föld napját. Van azonban egy kevésbé nemzetközi ünnepünk is, ez a költészet napja, április 11-én, József Attila születésnapján. Habár a költők világában a csillag, a csillagos ég, a Hold, a Nap gyakran előforduló szimbólumok, a versek a lehető legritkább esetben tekinthetők szabatos leírásnak, észlelésbeküldésnek… Máshol lakik a titkuk, valahol az emberi lélek mélyrétegeiben, ott, ahol a versek születnek, és ott, ahol befogadják őket.

Kosztolányi Dezső monumentális költeményét, a Hajnali részegséget szokás tartani a magyar „csillagászati költészet” csúcsának, az, ahogyan az alkotó rácsodálkozik a csillagos égboltra, valóban páratlan, egyben magyarázattal szolgál arra is, amit naponta tapasztalunk: sok-sok amatőrcsillagászunk felnőtt korában jut csak el a csillagászatig, vagy másként megközelítve: felnőtt korában érinti meg a csillagos ég varázslatos világa.

A figyelmes Meteor-olvasó észrevehette, hogy áprilisi lapszámainkban valamilyen űrhajózási-űrkutatási témát járunk körül alaposabban. Így van ez most is, amikor Leonov hatvan évvel ezelőtti űrsétájára emlékezünk. Hébe-hóba közlünk csillagászati témájú verseket is, ezúttal az 58–59. oldalon található néhány, számomra is kedves költemény: csillagászati vers mindenkinek.

Nem tudom, manapság mennyire szokás verseket kötetben olvasni. Én is csak néha-néha fordulok emiatt a könyvespolchoz, az interneten gyorsabban elérem, amit keresek: hogy írta ezt Csokonai? Egyáltalán hol írta, ha ugyan ő írta? Néhány kattintás, és máris megvan a szerző és a mű. Nem tudom, manapság hány verseskötet jelenik meg, ha meg is jelenik, bizonyára jelképes példányszámban. Pedig poéta nép a magyar, ha például ellátogatunk a poet.hu költészeti rendezőpályaudvarra, több mint 21 ezer szerző 324 ezer alkotását tanulmányozhatjuk. Nem zárom ki, hogy vannak köztük remekművek is, én eddig kizárólag olyanokba botlottam, amelyek vígan beférnének a Megfúvom fűzfalantomat című 1990-es antológiába (szórakoztatóan rossz versek gyűjteménye). Tisztviselőtől kezdve fel egészen királyi hercegig mindenféle rendű és rangú szerző fércműveinek gazdag tárháza volt ez a válogatás. Alighanem megállapíthatjuk: szeret verset faragni a magyar, csak nem tud.

Az a néhány költő, akiket mostani számunkban közlünk, szeret is, tud is verset faragni. Petőfi Sándor, Vajda János, Kosztolányi Dezső, Reményik Sándor, Radnóti Miklós jól ismert, klasszikus alakjai irodalmunknak. Ebben a válogatásban engem mégis leginkább egy fiatalember, Szauer Dániel hatsorosa varázsol el, és nem is igazán tudom megfogalmazni, mi ez a varázslat. Na de a varázslat attól varázslat, mert varázslat! Nem tudni, mi a titka. Ezt a verset a gépemen találtam most, valamikor nagyon megtetszett internetes versvadászataim során. Mindeddig úgy hittem, a szerző Szauer Ágoston (régi tagtársunk, egyben maga is kiváló költő), a vers számomra nagyon „szauergusztis” volt. Aztán megtudtam, hogy az igazi szerző Guszti fia, az idén 20 éves Dániel. Hát nem esett messze az alma a fájától…

A költők és a csillagok tehát jó barátságot ápolnak, nevezhetjük akár rokonságnak is. Az égbolt alatt, a csendes éjszakában nekünk is gyakran támadnak kozmikus gondolataink, csak nem tudjuk őket sorokba rendezni, néhány, alkalmasan válogatott szóval elmondani az élményt: milyen volt az újabb éjszaka a csillagok világában, ami után következik a – hajnali fáradtság.

(A Meteor 2025/4. számának vezércikke)