Nórit a könyvtárban ismertük meg. Leóval a makroökonómiát tanultuk, vak vezetett világtalant, ahol felváltva voltunk vak és világtalan. Nem értettük, miért kell reálkamatlábakkal, aggregált kibocsátási görbékkel, jövedelemáramlásokról és pénzügyi súrlódásokról szóló okfejtésekkel elbaszni a bohó és fiatal éveinket. Biztosak voltunk abban, hogy a megálmodott jövőnkben, ahol brókerként keressük magunkat hülyére, ezekre semmi szükségünk nem lesz. És tényleg nem is lett. Mondjuk, az igaz, hogy brókerek se lettünk.De most még csak ültünk az egyetemi könyvtárban, és bármit, amit az egyikünk felfogott, úgy magyarázta a másiknak, mintha a világ legnyilvánvalóbb dolgáról lenne szó. Azt hiszem, ez volt az egyetlen, ami mindkettőnknek jól ment: ha valamiből egy kicsit is megértettünk, úgy tudtunk róla beszélni, mintha a téma egésze a kisujjunkban lenne. Amely készség egyébként elég volt arra, hogy jeles minősítésű diplomát szedjünk össze. Oké, egy vidéki egyetemen, és még csak nem is a szegedin vagy a pécsin, de akkor is, diplomát, na.Szóval felváltva hoztuk ezt a formánkat, amikor odajött egy lány.– Sziasztok, ti ilyen közgazdász csókák vagytok, ugye? Segítség kellene ehhez – bökött a kezében tartott könyvre, ami pont olyan volt, mint az előttünk fekvő. Csak az övén, mintha még gimiben lennénk, volt egy vignetta a nevével. Vörös hajú volt, szeplős, a szája pedig olyan természetesnek hatóan vörös, mint a szalvétára csöppent Márka Meggy. És Nórinak hívták, Volovits Nórinak, mint a vignettáról megtudtuk.Jogra járt, és az általunk tanultnál kétszer-háromszor egyszerűbb képletekkel próbált megbirkózni. Leóval összenéztünk, bólintottunk. Hogy sima ügy, miért is ne. Leó imádott okosnak tűnni, én meg imádtam a vörös hajú lányokat.Mire bezárt a könyvtár, a huszonegy feladatból tizenötöt megoldottunk. Mondtuk neki, hogy ez is túl sok, igazából csak hálót akartunk adni neki, nem halat, de most már mindegy. Persze tutira vettük, hogy a többi hathoz hozzá se fog nyúlni. Igaz, ő ezért a tizenötért is rém hálás volt, el is hívott minket a szombat esti házibulijába. „Semmi különös, csak ilyen kis kerti buli, medencés piknik, aki jön, hoz valamit enni meg inni, amit szeret.” Amikor elmondta, hogy a Kishegyen laknak, meg a pontos címet is, a jövedelemelosztási mátrix egyértelműségével lett nyilvánvaló, hogy Nóri családja a helyi elit elitjének elitjéhez tartozik.A szombat esti bulit sajnos megelőzte egy péntek esti. Összetapadt, kiszáradt szájjal ébredtem, a földön Leó aludt pia- és cigiszagúan. Ez gyakran megesett, ő a külvárosban lakott, amit következetesen kertvárosnak hívott a kis utcák fölé magasodó gyárkémények ellenére is, én viszont egy belvárosi koliban, ahol az ablak alatt villamossínek szántották fel a sétálóutca macskaköveit.Nagy nehezen összeszedtük magunkat, aztán sokkal könnyebben a megmaradt pénzünket. Lényegében ott álltunk leégve. Valami derengett, hogy már a kilépőt is felírta a pultos. A kilencvenes évek elején jártunk, a bankkártyák nyújtotta felelőtlenség kora előtt, a szűkmarkúan mért ösztöndíjat még készpénzben kaptuk, és akinek szombat reggel nem volt pénze, annak hétfő reggelig nem is lett. Hacsak kölcsön nem kapott.A koli egyik portása, a köpcös, körszakállas Bandi bácsi volt a mi házi bankunk. Valószínűleg sosem olvasott makroökonómia-tankönyveket, viszont mindig volt pénze. Adott is szívesen. Csak az általában szombat vagy vasárnap reggelenként kért összeget hétfő reggel már 10 százalékkal megfejelve kellett visszaadni. Utáltuk ezért, de hát az uzsorások ritkán népszerűek.Nem mondom, hogy nem töltött el nem kevés elégedettséggel, amikor néhány év múlva megtudtam, hogy Bandi bácsi a részben tőlünk összeharácsolt vagyonát minden más megtakarításával és a biztos üzletre való tekintettel a lakására felvett kölcsönnel együtt Tribuszerné pilótajátékába fektette, és az utolsó fillérig elbukta. Vagyis majdnem az utolsóig – aztán láttam egyszer a Baumag-károsultak tüntetésén is.De most még volt pénze, adott egy ezrest, amiről tudtuk, hogy holnapután már ezeregyszáz lesz. De ez most nem érdekelt, örültem, hogy ezzel egyenesbe jövünk. Nagy pénz volt akkoriban ezer forint, mert például a kollégiumért havi kétezret fizettem. És mert például Leó abból az ezer forintból, míg én letusoltam, hogy kijózanodjak, három palack bort vett.Azt ugyanis megbeszéltük, hogy a medencés elitbuliba valami minőségit kell vinni, és egyetértettünk abban, hogy a macskanyelv vagy a konyakmeggy, az nem a valami minőségi. Bezzeg a bor! Az már döfi, azt kell venni.Nem tudom, miért hagytam, hogy Leó menjen le a boltba. Nyilván még nem voltam józan.Nem számítottam borszakértőnek, de amíg jól ment a családnak, voltak otthon egészen márkás boraink. Apám nagyon szerette a fehérborokat. Volt a gyöngyösi borvidékről egy kedvenc borásza, amikor kicsi voltam, azt hittem, Irsai Olivérnek hívják, olyan gyakran emlegette, csak nem tudtam, hogy akkor ki is az a Szőke Mátyás. Aztán idővel helyére kerültek a dolgok. Ahogy az is, hogy nem véletlenül hívják a szőlőt, ami papiék kertjében is volt, muskotályosnak, a bort pedig sárga muskotálynak vagy muscat ottonelnek.És amíg jól ment a családnak, apám nemcsak a borok vásárlására fordított energiát, hanem arra is, hogy engem megtanítson, hogy melyik bor jó, és melyik nem annyira jó, hogy a jó miért jó, a nem annyira jó meg miért nem az. Aroma- és ízanyagokról, színről beszélt ilyenkor, mutogatta a borospoharakban a sárgás leveket. Kezdetben nagy tahónak éreztem magam, mert egyik olyannak tűnt, mint a másik. Mondjuk mindegyik finom volt, azt meg kell hagyni. De aztán a sokadik két egyforma pohár már nem volt egyforma. Szóval ragadt rám valami, na.Úgyhogy nyilván nekem kellett volna lemennem bort venni, de valami tudat alatti önmegsemmisítő reflexszel Leóra bíztam ezt a feladatot.Mire bejöttem a zuhanyzóból, már ott büszkélkedett a szerzeményeivel. Az volt a dolga, hogy vegyen valami különlegeset. És ő vett. Három palackkal is. Kiválasztotta a három legcsiricsárébbat.– Nézd csak, milyen szépek, és tájjellegűek, szóval ezek igazán különlegesek lehetnek – dicsekedett. A háromból egy tájjellegű asztali édes vörösbor volt, a másik kettő asztali édes fehérbor.– És még maradt kétszáznegyven forintunk – tette hozzá büszkén.Úgy éreztem, egyesével verem szét a fején a három palackot. Állt, és nézett értetlenül, hogy miért nem örülök. Kiabálni kezdtem vele, hogy ezekkel most hogy megyünk fel a csajokhoz, ezek a borok, hát nézze már meg, a legszarabbnál is szarabbak, ilyen palackhoz jóérzésű ember nem nyúl.– Hát akkor szerzünk másik palackot – nézett rám rezzenéstelen arccal.– Miből? A kétszáznegyven forintból? Abból egy normális bor nem jön ki… Hagyjuk a fenébe az egészet – legyintettem. Teljesen tehetetlennek éreztem magamat.– Nem bor kell nekünk, tesó, hanem palack. Leó bácsi simán megoldja!Negyedóra múlva a nagyszüleinél voltunk. A szekrény tetején, ahogy akkoriban minden nagyszülő szekrényének tetején, minőségi boros-, konyakos-, pezsgős- és még ki tudja, miféle palackok sorakoztak. A társadalmi fontosságot jelezték ezek, márpedig Leó nagyapjának a társadalmi fontossága kitüntetések hosszú sorában volt mérhető, bár sok szempontból éppen akkoriban értelmeződtek újra ezek a kitüntetések és azok fontossága. De ezzel nem törődtünk akkor.A palackok számítottak. A többségük érintetlenül vagy megkezdve, és félig meghagyva állt ott talán évtizedek óta, néhány pedig üresen őrizte a dicső múlt emlékét.Leó leadott valami teljesen hihetetlen történetet, hogy társadalomtörténetből a borkultúra történetéről kellene kiselőadást tartania, és ehhez elvinne néhány palackot. Hármat. A nagyapja persze simán elhitte, de hát ehhez volt szokva évtizedeken át. Hogy simán elhiggyen. Büszkén bólogatott, mint aki csak azért őrizte ezeket az üvegeket a szekrény tetején, hogy majd egyszer az unokája diplomához vezető útjának fontos állomásai legyenek.Így aztán kiválasztottunk három borospalackot, vagyis én. Kettő üres volt, egy alján zavarosan lötyögött valami. Két tokaji és egy villányi. Az utcasarkon Leó bicskájával faragtuk szét az elporladt parafa dugókat, a lefolyóba öntöttük a maradékot. Majd a tájjellegű asztali rémségeket áttöltöttük a különleges palackokba.A házibuliban a mi borainknak volt a legnagyobb sikere. Félszegen állítottunk be, igyekeztünk, hogy senki ne figyeljen ránk, fel ne tűnjön például az alufóliával betekert dugó. Aztán mesélni kezdtünk, főleg én. Borhűtőről és borospincékben, fekve tárolt palackokról meg ideális hőfokokról, és elnézően legyintettem, amikor kiderül, hogy nincs elég megfelelő borospohár.Leó úgy emlékszik, hogy valami olyat mondtam, sebaj, kedves Nóri, ezek a borok, ezek olyanok, hogy még vizespohárból is itatják magukat. És aztán jöttem a fajtajellegekkel, a feszes szerkezettel, a savgerincre ráfeszült szerkezettel, a vörösnél persze a tanninokra is kitértem, meg gyümölcsös és savas ízek egyensúlyával. Mindent összehordtam, amire apám tanításaiból emlékeztem. Amikor töltöttem, óvatosan töltöttem, ajánlgattam, hogy először csak illatolgassák, levegőztessék, pisis ovisok voltunk, amikor ezeket a borokat levegő érte, aztán mikor inni kezdtem, akkor is olyanokat mondtam, hogy ugye élvezitek a hordós jegyeket, a kicsit diós, kicsit krémes komplexitást.És a buli résztvevői, első helyen persze a házigazda Nóri, érezték.Bólogattak, levegőztettek, megillatolták a borokat, dobálták az egy pillanattal korábban hallott szavakat. Érezték még a tokaji napfény ízét is, szinte ráharapnának, mondták, mint arra a friss szőlőre, amiből készült.Másnap mindenki hányingerrel és fejfájással ébred. Nóriék szülei később pereskedéssel fenyegetik a pizzázót, ahonnan az ételeket rendelték, azt a céget, amely házhoz szállította őket, a pékséget, ahonnan az aprósütemények voltak. Ránk és a három palack különleges borra senki nem gyanakodott.