Megosztott, széthúzó, mesterségesen (felülről) részekre szabdalt társadalom; átlátszóan orosz érdekű, a szövetségeseinket és a barátainkat elidegenítő hintapolitika; kilátástalan jövő a fiatalok előtt; anyagi lecsúszás; működésképtelen közszolgáltatások az oktatástól a vasútig; klímasokkot átélő mezőgazdaság; a keleti nyitás és az akkubiznisz befuccsolása; vergődő gazdaság – ha egy átlagszavazót megkérdeznénk, hogy melyek most Magyarország legsúlyosabb aktuális problémái, valószínűleg ezeket sorolná. Különösebben nagy politikai tehetség sem kell hozzá, hogy ha egy politikus nagy hatású, az emberek valós dilemmáira válaszokat kínáló beszédet akar tartani, akkor a fenti tételeken kell sorban végigmennie. A hét vége két szónoka közül azonban láthatóan csak az egyik értette meg, hogy mi a feladat. Orbán Viktor a (végső soron a valóság által feltett) kérdéseket egyszerűen figyelmen kívül hagyta – és ez még a jóindulatú olvasata az eszmefuttatásának. Mert ha az egyre porosabb szóképek mögött megnézzük a tartalmat is, a látvány elég riasztó – amit például külpolitika címén előadott, azt egy az egyben mondhatta volna Vlagyimir Putyin is (viszont biztosan nem mondta volna egyetlen másik európai kormányfő sem). Orbán tehát azt üzente, hogy Putyinnak (Kim Dzsongunnak, Lukasenkónak) van igaza gyakorlatilag mindenkivel szemben, akivel azonos politikai illetve gazdasági rendszerhez tartozunk.