Forgattam azt a kis fémdarabot, és erőltettem az emlékezetem. Nagyapa úgy nyújtotta át, mintha aranyból lenne.A sztrók után történt. Lebénult a jobb oldala, és a beszédét csak nehezen lehetett érteni. Én pedig alig figyeltem rá. Kamaszkorom érzelmi viharai gyötörtek, csak zsebre vágtam. A kis érme elvegyült az aprópénzemmel.Nagyapa ép kezével kapaszkodott belém, szinte leesett az ágyáról, türelmetlen voltam, mert az első komoly randimra igyekeztem.A helyzetre és arra a lányra jól emlékszem, csak arra kevésbé, miért is kaptam ezt a tantuszt.Öles léptekkel halad az idő. Nagyapa csontjai is elporladtak már, s én régen nem hordok aprópénzt a zsebemben. Szokásommá vált egy öblös kerámiavázába szórni a fémpénzeket, pénztárcám sincs már. Ha csak lehet, a mobilommal intézek mindent.Végre saját lakáshoz jutottam, és a költözéshez csomagolni kezdtem. Meghúztam a komódot, ekkor az edény egy csattanással leborult. A váza cserepeit szedegettem óvatosan. Az értéktelennek látszó tantusz, egymagában, ismét a zsebembe került. Pénzt nem dobok ki, ezért különválogattam a címleteket: egy dobozba a kettőszázasok, egy másikba a százasok, ötvenesek, húszasok, tízesek és az ötforintosok. Szép kis summa, még súlyra is tetemes volt. Beváltottam a banknál, amely előtt – talán nosztalgiából – meghagytak egy telefonfülkét.Elkezdtem fürkészni a neten a nyilvános telefonok címeit, de nem volt ilyen lista. Megkerestem a fülkéket üzemeltető telefontársaságot, de nem adtak pontos információt, csak annyit mondtak, hogy Budán körülbelül harminc készülék üzemel még.Elhatalmasodott bennem a hit, hogy Nagyapa üzenni akart, és mint egy kincskereső játékban, felosztottam Békásmegyertől Nagytétényig térképen a területet. Biciklivel mentem, mert attól tartottam, az autóból nem látom meg azt a telefont. Bekukucskáltam kapualjakba, lepusztult kocsmákba nyitottam be, kérdezősködtem a járókelőktől, de eredménytelenül.Három évembe telt, míg egy nevesincs utcába benézve megláttam egy zöld-sárga kabint, ami elég réginek tűnt ahhoz, hogy tantusszal működjön. Előtte kígyózó sor. Türelmesen álltak az emberek, ez volt igazán a feltűnő. Egy oszlophoz láncoltam a kerékpáromat, és beálltam a sorba. Előttem egy velem nagyjából azonos korú lány várakozott.– Elnézést, mindannyian pont ebből a fülkéből szeretnének telefonálni? – szólítottam meg. Hátrafordult, felragyogott a mosolya, pont olyan volt, mint az első szerelmemé.– Mindenki válaszra vár.– Nem értem, milyen válaszra?– Hát a saját kérdésére.Bólogattam– De kit hívjak fel? – kíváncsiskodtam.– Nem kell tárcsázni, csak leveszi a kagylót, bedobja az érméjét, és elmondja a saját kérdését. Van kérdése, ugye?Ismételten, bár bizonytalanabbul bólogattam.– Van egy kis tábla is bent, Ne felejtsük el, hogy a beszélgetési idő 3 perc, így lassan mindenkire sor kerülhet.– Mióta áll a sorban?– Nem is tudom, talán egy órája, nem néztem az időt.– Mit fog kérdezni?– Azt nem mondhatom el, és a választ, amit hallok sem, ez a szabály.– Ezt honnan tudja?– Még a Nagyimtól.Elcsendesedtem. Töprengeni kezdtem. Most, hogy már megértettem, miért is kerültem ide, már nem érdekelt. Ez olyan, mint egy jósda, amiben informatikuselmémmel sohasem hittem. Ki van a vonal túlsó végén?Figyelni kezdtem az előttem állókat. Többségük az én korosztályom volt. A fülkéből kijövők arcából igyekeztem kiolvasni, mit hallhattak ott bent. Volt, aki mosolygott, egy másik fújta az orrát, de közömbös egyikük sem volt.Végül is miért ne?! Kérdéseket fogalmaztam magamban, először csak vicceseket, majd a világ jövőjéről olyan felelősségteljeset – aztán megtaláltam a sajátom. Már a tenyeremben szorongattam zsebemből a tantuszt. Izgatottság lett úrrá rajtam, izzadt a tenyerem is, csak hárman voltak köztem és a fülke között.Egy darázs repült felém, próbáltam elhessegetni, hasztalan. Kalimpáló mozdulatomra kicsúszott az érme a kezemből, a lejtős aszfalton hiába kaptam utána, egyenesen egy csatornarács felé gurult. Megpördült, és levetette magát a föld alatti nyílásba.A fülkéből éppen kilépett a lány, hangtalanul ömlött a könnye. Tétován megállt előttem.Nem gondolkoztam, csak átöleltem, vállamra borult, feje felett benéztem a fülke nyitott ajtaján.