Nem gondoltam volna, hogy a Bugonia-t az Oscar pótlásaim végére kéne tenni, mert valami iszonyat furcsa és érdekes trip az egész, fantasztikus alakításokkal tele.

Igazából az elején teljesen letörtem, mert kicsit megfáradtnak éreztem már Yorgos Lanthimos stílusát, vagyis inkább ezt a rendezési, fényképezés és zenei keveréket, amit összehozott a Poor Things óta Robbie Ryan és Jerskin Fendrix duójával ilyen szempontból. De még a színezés is, pl. ez a kép Emma Stone-ről annyira “Yorgos”. Nagyobbat nem is tévedhettem volna? Amikor vége lett, akkor szinte olyan érzés volt, mintha most fejlesztette volna tökéletesre amit akart, de közben meg mert már elengedni is magából, játékosabb, mint a Poor Things. Kommerszebb, mint a (kézzel egy nagy halmazt mutatok az eddigi filmjeire), de mégis nagyon ő. Erre ez volt a legkevésbé sikeres műve mostanában.

A Bugonia amúgy a koreai Save The Green Planet remake-je, de annak a projektnek a hosszabb útja végén érkezett Lanthimos, és nekem úgy tűnik eléggé magáévá tette a mesélését az amúgy remek ötletnek. Legalábbis így a világjárvány utáni időkben még érdekesebb az alap, és amit kezdenek vele.

A történet egy összeesküvés hívő páros körül bonyolódik, bár inkább csak az egyikőjük megszállott, a másiknak csak nincs senkije a világon és ezért tart vele. Nem is ez a lényeg, hanem a cselekedeteik, mivel azt gondolják az Androméda űrlényei közöttünk élnek, és az egyikőjük a közeli multicég CEO-ja. El is rabolják, hogy vallásra kényszerítsék, és az emberiség jövőjéről tárgyaljanak a holdfogyatkozáskor észrevétlenül érkező hajóján. És ez csak az első fél óra!

Igazából azért emlegetem ennyit Lanthimos-t, mert a stílusjegyek alatt tényleg szinte az egész életművének itt a vibe-ja: akad horror, iszonyat fekete humor, képtelen koncepciók normálisként ábrázolása, szatíra, és még sok minden. Azt bírom benne, hogy bár kell egy hangulat a filmjei nézéséhez, de többnyire tényleg el mer merülni az elszálltabb ötletekben, nem pedig félénken kacsingat, vagy utal rá, hogy “mégsem úgy gondolta”.

Egyszerűbben mondva, itt is, a két összeesküvés hívő nem a vicc tárgya, vagyis… na, nem kintről “okosan” nevet rajtuk, hanem a képtelen koncepció során a fekete, abszurd humorba vonja őket. Mondjuk segíti a helyzetet, hogy Emma Stone az említett CEO, de Jesse Plemons a másik oldal vezetője, a szokásos remek alakításával, míg Aidan Delbis hozza a szívet.

Tudom, kerülgetem miről szól a film, de valamennyire nehéz a fordulatainak lelövése nélkül beszélni róla. Leegyszerűsítve mondanám, hogy az osztályharcról, de és ez nem idegen Lanthimos-tól, de nem kell félni, ez már az új hullám része, mint a No Other Choice, nem csak simán “gazdag rossz, szegény jó” a tanulság vagy ilyesmi. A legérdekesebb része ennek a vonalnak itt a kommunikáció nehézségének ábrázolása, ahogy a CEO a korporét szövegeivel falakba ütközik, mert csak “dolgozó méheknek” gondolja a szegényeket. Talán. Amit megfejel az is, hogy mennyire el lehet merülni a véleménybuborékokban.

Viszont a fő témának valahova az emberi és emberiségi természetet tenném. Mindent megrontunk? Ha az utolsó fél órát nézzük, akkor valahova ide teszi a kimondott dolgokkal a hangsúlyt, miközben nézzük két a társadalom által mindenképp őrültnek tartott ember és egy foglyul ejtett nő kálváriáját. Igen, még ott is előtérben van a gazdag-szegény kérdés, de csak egy szinten, mellette pedig, ha lehet így mondanom, játékosan, de ösztönibb rétegre is tolja a görbe tükröt Lanthimos, amiben ezerrel nyomjuk a gázt a pusztulásunkba, pedig tudjuk, hogy oda vezet például a környezetszennyezés is. A konfliktus a vérünkben van, így kommunikálunk, nincs kiút.

A megvalósítás amúgy szerintem gyönyörű. Míg az elején kicsit elrettentett a szokásos Lanthimos-Robbie Ryan fényképezés megszokottsága, ha mondhatom ezt rá, mire beindult a történet már teljesen el tudtam merülni benne. Azt hiszem a fenti képen látható volt az a pillanat ami végképp elkapott tőlük. Ugyanez a zene harsányságára is amúgy, mert illik az említett tényleges és teljes elmerülésbe, hétköznapinak tűnő pillanatok mögött is grandiózus harcok folyhatnak, drámai zenével! Mondjuk itt Jerskin Fendrix nem tudta felülmúlni a Poor things fináléját, hogy saját magához hasonlítsam.

Fantasztikus élmény volt.

Azt csak félig értem, hogy miért került be az Oscar legjobb tízesébe akárcsak a No Other Choice helyett, de közben meg Lanthimos-t imádják, és konkrétan talán ez a legkommerszebb műve eddig, akármilyen elszállt koncepció köré is fűzte. Sőt, szerintem ha az első hétvégéjén elegen mentek volna valahogy rá a mozikba, akkor az elszálltabb pillanatai miatt kicsit Substance-szerű “ezt látnod kell” utat is bejárhatott volna.

Gondolom lejött, hogy érdekességképp ajánlom, de a magam részéről lehet tényleg az Oscar filmek pótlásaim végére kellett volna hagynom. Velem marad, de valahogy a nihilizmusával olyan… megnyugtató mégis.