Tudom túlegyszerűsítés lesz, de John Carney (Once, Sing Street, Begin Again) ismét megcsinálta ugyanazt a filmet. És már megint jó. Ennyi. No Notes.

A történet egy esküvői banda énekese körül bonyolódik, aki munkája során találkozik valami fiúbanda épp szólókarrierjét kereső tagjával. Van egy remek közös éjszakájuk, mármint jammelgetnek, miközben a főszereplő eljátssza az egyik kedvenc saját szerzeményét. Nem sokkal később pedig a rádióból hallja vissza, csak hát nem a saját hangjával…

Igazából azért mertem a kezdésben egyszerűsíteni, mert Carney azt a feelgood, néhol érzelmes hangulatot csinálta meg ismét, amire szinte csak ő képes manapság. Legalábbis zene köré kanyarítva a cselekményt. Ez utóbbi, mármint a cselekmény a döccenőivel nem is olyan fontos, nem kell kiemelkedő legyen, mert teljesen csak a mesélés módja számít ismét tőle.

Nem tudnám belőni milyen lehet nem zenebuziként nézni ezt, de akinek kicsit fontos a zene, az szokás szerint élvezhette, ahogy a hatását megpróbálta Carney átadni ismét, szavakba önteni az igazi alkotás lényegét, aminek valójában nem a siker a lényege. Pont ezért a Power Ballad vége volt ami egy kicsit megdöccent, bár így érzelmesebb lett az iMac-en görgetéssel, de A Dal két fajta előadása és a kétfajta érzés, amiből az egyik a belenyugvás, már magában ütött.

A filmkészítés oldaláról nézve viszont ez most nagyon hollywoodi érzetű lett. Hogy is mondjam, ha a Flora and Sont mindannyian elfelejtjük, akkor ez nem Sing Street és Once, hanem sokkal inkább a sztárokkal tömött Begin Again. Tudom, istenkáromlás, mert a két “nyersebb” igazibb film, de nekem a pop Carney is tetszik, és hát a Beginben ott a kabalaszínészem, azaz Ruffalo. Jaj majdnem átmentem egy Begin Again éltetésbe, pedig arról van már pár írás az oldalon.

A lényeg, hogy a Power Ballad kicsit tipikus dramedy néhol, ami ez esetben pár felszínes mozzanatban érthető tetten, amint a készítő próbálja a drámát például izgalmasabbá tenni (a Los Angeles-i bulilátogatás pl.), de valahogy olyan átlagosan. Bár az is lehet, hogy csak Paul Rudd szereplése miatt ilyesmi érzés? Viszont Carney folyamatosan visszatalál a szívéhez annak, amit mondani akar.

Arra ki sem tértem, hogy Nick Jonas mekkora casting már a rosszfiúnak? Lehet utálni, de valamennyire érteni is. A lényeg nyilván az, hogy Carney hozta amit szeretek benne.