így harcoltak nők a magyar szabadságért

Az európai társadalom évszázadok hosszú során át otthonukba zárta a nőket, a hagyományos női szerep nem terjedt túl a háztartás vezetésén, a gyerekek nevelésén. Egyszerűen alkalmatlannak tartották őket szellemi munkára, közfeladatok ellátására, felelős döntések meghozatalára, hosszan sorolhatnánk, hogy mi mindenre. A középkorban ez a Bibliából és annak magyarázataiból fakadt, a filozófusok még abban sem voltak biztosak, hogy van-e lelkük?
A felvilágosodással csupán annyi változott, hogy a nők ?alsóbbrendűségét? immár tudományosan próbálták megindokolni, itt írtunk erről részletesen. Mindennek tudatában az ember felkapja a fejét, amikor az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc kapcsán aktív honleányokról, sőt női honvédekről esik szó.
A felszín alatt pedig tényleg azt találjuk, hogy bár csak kevesen törtek ki a sok évszázados női szerepekből, de akár megtették, akár maradtak a keretei közt: nagyon sokan aktívan, lelkesen és bátran tettek a magyar szabadságért. Dr. Fónagy Zoltán történésszel, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék habilitált egyetemi docensével beszélgettünk a nők szerepéről a forradalom és szabadságharc idején.
Mindenkinek megvan a maga helyeTörténetünk ? miként a forradalomé is ? a reformkorban indul, amelynek kezdetét 1830 körülre tesszük. A nemzeti és polgári ébredés időszaka volt ez, soha nem látott politikai pezsgéssel, közéleti aktivitással, évtizedeket meghatározó politikusokkal, sajtóval, vitákkal, útkereséssel. A gyakorlatban azonban társadalmunk még mindig piramisszerű, rendi berendezkedésű volt, amelyben kinek-kinek a születése határozza meg a helyét, és ez mindenki által elfogadott, mondhatni megkérdőjelezhetetlen volt.
Horizontálisan is kőbe vésett rend uralkodott, melyben a nyilvánosság, hatalom, politika a férfiak szférája, a nőké az otthon, a család
? mondja a 24.hu-nak Fónagy Zoltán.
A repedéseket elindító kivételeket ekkor és a következő évtizedekben is a legfelsőbb rétegekben találunk: az arisztokrácia törvény felett álló tagjai anélkül hághatták át a szabályokat, hogy ezzel komolyabb botrányt okoztak volna. Messzire, mondjuk, az önálló politikai véleménynyilvánításig azonban a főnemesi asszonyok sem merészkedtek. Újdonságként jelent meg ekkor két eszme, a nacionalizmus és a liberalizmus, mindkettő mélyreható változásokat indított el, elkezdte lazítani, átalakítani a fogalmi kereteket.
Csak a nevelésig jutottakA liberalizmus az emberi egyenlőséget hirdetve a társadalmi rend vertikális átalakítását szorgalmazta, és ha ebben valaki következetesen gondolkodott, el kellett jutnia a női egyenjogúságig. Pontosabban el kellett volna jutnia, mert ez még sokáig nem történt meg: a nők szavazati joga 1848 tavaszán is mondhatni szélsőségként, különcségként jelent meg a közbeszédben.
Valódi konfliktusok nem is alakultak ki a nők politikai jogai körül. Még a női emancipáció magyarországi előfutárai közé tartozó Teleki Blanka is úgy vélekedett, hogy egyelőre alkalmatlanok a felelős gondolkodásra, tájékozatlanok, a szavazati jog követelése nem több provokációnál. A magyar nőnevelés úttörője főleg a lányok színvonalasabb oktatását szorgalmazta: ha a nők a férfiakkal azonos feltételekkel tanulhatnak, idővel alkalmassá válnak bármilyen szerepre.
Elmaradottságról sincs szó, egész Európában ez volt a helyzet, a XIX. század első felében a liberalizmus egyszerűen nem jutott el a nők egyenjogúságáig.
A polgárosodás folyamatában a nőt, mint anyát a gyermeknevelésben hovatovább kizárólagos kompetenciával ruházta fel, a nacionalizmus pedig kitüntetett státuszba helyezte. Ez volt a tágabb látókört biztosító nőnevelés melletti legfőbb érv (persze csak a felső- és középosztály számára): csak az iskolázott anya képes nemzeti szellemben nevelni a gyermekét, magyarán honfiakat és honleányokat adni a hazának.
A reformkor influenszereiA reformkorban jelentek meg a nyilvánosság modern terei, mint a sajtó és a legkülönfélébb egyesületek, ezzel pedig rátérhetünk szűkebben vett témánkra. Egyes egyesületekben a nők akár már vezetőként is megjelentek, igaz, olyan jótékonysági szervezetekről van szó, amelyek tevékenysége összeegyeztethető volt a hagyományos női szerepekkel ? szegényekről való gondoskodás, betegápolás, gyereknevelés, háziasszonyi ismeretek terjesztése stb.
Az 1840-es évekre erősen átpolitizálódott a társadalmi élet, ekkor már több nő is ?normasértő? módon jelent meg a nyilvánosságban. Formális funkciójuk természetesen továbbra sem volt, de egyes ?érinthetetlen? arisztokrata asszonyok a korábbi korlátokat áttörő szerepet vállaltak. Ilyen volt például Batthyány Lajos felesége, Zichy Antónia és testvére, Karolina, aki Károlyi György neje volt. De a teljesség igénye nélkül említhetjük Teleki Blankát, Karacs Terézt, Brunszvik Terézt vagy Bezerédy Amáliát, akik ?saját jogon? szereztek nevet a nevelésügy területén.
A Zichy nővérek pezsgő társasági életet szerveztek, bálokat adtak, ahol a magyaros viseletet és táncokat propagálták, és kampányt folytattak a reformellenzék mellett. Sőt:
A pozsonyi országgyűlés karzatáról irányították a jurátusokat, hogy mely képviselőket kell megéljenezni, és kiket kipisszegni. Ők voltak a kor influenszerei
? jegyzi meg a történész.

Maga a forradalom 1848 tavaszán alapjaiban forgatta fel az addigi világrendet, megszűnt a jobbágyság, a nemesi kiváltságok, Magyarország politikai és társadalmi viszonyai egyik pillanatról a másikra radikálisan megváltoztak. Ez magával hozott egyrészt némi elbizonytalanodást, másrészt a hétköznapi élet szintjén is tetten érhető lelkesedést, hogy bármi megváltoztatható.
A forradalmi átalakulás azonban érintetlenül hagyta a nemi szerepeket. Az áprilisi törvények vagyoni és műveltségi cenzus alapján szélesebbre tárták a választásra jogosultak körét, ám a nőket explicite ki is zárták mindebből.
Hivatalosan Jellasics támadását, és a Pákozdnál szeptember 29-én elszenvedett vereségét tekintjük a szabadságharc nyitányának, ám a készülődés, a fenyegetettség érzése már májusban, a nemzetiségi mozgolódás megindulásával elkezdődött. A fegyveres harc kilátása még szorosabb egységbe kovácsolta a nemzetet, amelyben a nőkre két feladat hárult.
Egyrészt felszólították őket a férfiak lelkesítésére, befolyásolják őket minden eszközzel, hogy álljanak be katonának. Éreztessék velük, hogy nem férfi, aki nem tesz eleget a haza hívásának, a legnagyobb hős viszont, ha hajlandó akár életét is áldozni.
Anya és honleányMásrészt a propaganda igyekezett honleányt faragni az anyákból: a spártai anyákat példaként állítva ne fájdalommal éljék meg, ha elesik a fiuk, hanem büszkén viseljék. E típus megtestesítője Jókainál Baradlayné a Kőszívű ember fiaiban és Judit a Székely asszonyban. Az ?anyaságkultusz?megteremtése ekkor csúcsosodott ki igazán, ám már évtizedek óta zajlott. Az erős nemzeti érzés konfliktusba került az anyasággal, az előbbi ugye dicső háborúba küldené a fiút a hazáért, míg utóbbi óvná, elrejtené. Hivatalosan persze előbbit pártolták, de Fónagy Zoltán korábbi kutatásai arra engednek következtetni, hogy
a propaganda nem alakíthatta át az emberi lelket: a gyakorlatban a primer emberi érzelmek, vagyis a védelmező anyaság dominált.
Ennél persze voltak sokkal gyakorlatiasabb területek is, ahol a magyar nők helyt álltak. Alsóruhák (ing, gatya), tömegét varrták a hadseregnek, tábori kórházakat szereltek fel, és ez volt az első alkalom, hogy nagy számban részt vehettek a harctéri sebesültek ápolásában. Emellett fontos szerepet játszottak a propagandában, a vezető személyek feleségei, hozzátartozói reprezentációs feladatokat láttak el.
Klasszikus koreográfia volt például zászlószenteléseken az úgynevezett zászlóanya jelenléte, aki még magasabb erkölcsi szintre emelte a hazának, a zászlónak, a bajtársaknak fogadott hűséget. Mint a lovagkorban.
HonvédlányokItt érkeztünk el a katonanők romantikus alakjához, ám a történész gyorsan eloszlatja a pátoszt: párját ritkító egyedi esetekről van szó, ráadásul ezek többségét is a legendák homálya lepi. És még így is csak körülbelül tíz olyan női név kerül elő, akik fegyvert fogtak, és legfeljebb a felükről rendelkezünk több-kevésbé megbízható adatokkal. Nagyon fiatalon, 17-18 évesen léptek be a honvédseregbe férfinak álcázva magukat, jellemzően apjuk, testvérük nevén, vagy kitaláltak maguknak egyet.
Történetük hiteles bemutatását nagyban nehezíti, hogy jó 40-50 évvel később léptek rivaldafénybe a dualizmuskori sajtó sokszor erősen túlzó bulvárcikkeinek köszönhetően. Remek példa Vida Anna, a szegény özvegyasszony, akiről az 1892-es első cikk még csak annyit jegyez meg, hogy részt vett a szabadságharcban. A lapok egymásra licitálva mutatták be a történetét, a végén már 29 csatában küzdött férfiakat megszégyenítő bátorsággal.
Biztos, hogy ezeknek a történeteknek volt igazságalapjuk, de az általunk megismerhető formájukat már nagyon felnagyította, eltorzította a sajtó
? mondja a történész.
A legismertebb női honvéd Lebstück Mária, a róla szóló operett révén Mária főhadnagy, de név szerint említhetjük még Nyári Marit, Bányai Júliát, Jagelló Apollóniát, Viola Annát, Zoltán Istvánnét, Hilley Emmát és Pfiffner Paulinát.

Mi lehetett a motivációjuk? A történész szerint egyrészt fiatal, kalandvágyó, ?fiús? lányokról lehet szó, akik vagy kiléptek a hagyományos női szerepből, vagy egyáltalán bele sem nevelődtek. Nyári és Hilley vándorszínész volt, Bányai műlovarnő, eleve a ?tisztes társadalom? perifériáján éltek, női mivoltukat cseppet sem a kor elvárásai szerint élték meg. Pfiffner Paulina pedig korán elvesztette az édesanyját, katonatiszt édesapja nevelte, persze a maga módján:
lovagolni, vívni, lőni remekül tudott, de szemernyit sem konyított főzéshez, varráshoz.
Másrészt a párjukat követték, mint Viola Anna. Nem akarta elengedni ifjú férjét, ezért vele együtt álnéven beállt a seregbe, ugyanabba a századba, és a hírek szerint le is pipálta hites urát, ugyanis amíg az megmaradt közkatonának, Annából káplár lett.
A sorozókat ugyan átverhette a rövid haj és a mélyre torzított hang, de bajtársaik között nyilván nem maradhatott sokáig rejtve a nemük. A honvédeket ez valószínűleg nem zavarta, imponált nekik a lányok bátorsága, vagánysága, lehet, hogy még rejtegették is őket feljebbvalóik elől. A szűkebb környezet már csak azért is biztosan ismerte az igazságot, mert Lebstück Mária és Bányai Júlia is tiszttársával kötött házasságot.
Hangsúlyozzuk azonban, a női honvéd kuriózumnak számított, és ha honleányi elkötelezettségüket látva a társadalom nem rótta meg őket, sőt még meg is bámulta, de a többségi álláspont és a hivatalos propaganda szerint is a nők fegyverfogása természetellenes volt.
Megtorlás nőkkel szembenIsmert, hogy a szabadságharcot kegyetlen és indokolatlanul kemény bosszú követte, és ez a nőket sem kímélte, bár az ellenük foganatosított közvetlen megtorlás kivételszámba ment. Teleki Blankát és Leövey Klárát az 1850-es évek elején várfogságra ítélték (tíz és öt évre) az emigrációval való kapcsolattartás és az üldözöttek bujtatása miatt. A vasgyáros Maderspach Károly feleségét, Buchwald Franciskát tíz nappal a világosi fegyverletétel után Haynau parancsára
Ruszkabánya főterén félmeztelenre vetkőztették, és megvesszőzték a menekülők segítésével vádolva. A megalázó eset nyomán a férj még abban az órában öngyilkos lett.
Ezek az esetek megdöbbentették a közvéleményt, és bár egyedülálló történésekről volt szó, a vértanú tábornokok felakasztásához hasonló durvasággal sértették meg a kor normarendszerét.
Végezetül érdemes megemlíteni, hogy a szabadságharc alatt felülről ösztönzött nemi erőszaknak a reguláris haderő részéről semmi nyoma, a román és szerb felkelők viszont sajnos a sokféle bűn és erőszak sorában ezt is gyakran elkövették. Arra azonban semmi nem utal, hogy tudatos hadviselési eszközként alkalmazták volna. Felbujtással még a legelkeseredettebb magyar panaszok sem vádolták sem a szerb, sem a román lázadás vezetőit.
Bihari Dániel további cikkei Nem követemSzerzőim
The post így harcoltak nők a magyar szabadságért first appeared on 24.hu.