Magas fák között vág át, megtörve az ágakat, vissza sem fordulva rohan előre. A mellkasa egyre jobban szorít, a végtagjai zsibbadnak. Csupán pár óra maradt addig, amíg fel nem jön a nap, és újra el kell rejtőznie. Egy apró bogár rátapad az arcára, vonszolja magával az erdőn keresztül, míg a fák közül kiérve ledobja testéről. Késével felhasítja a legközelebb eső fát, előveszi a zsebében lapuló fiolát, és beletölti az élőlényből csöpögő nedvet. Későbbre jó lesz. Leguggol a tövébe, érzi, ahogy a fáradtság egyre inkább elhatalmasodik rajta. Ahogy lehunyja a szemét, és az orrába kezd beszökni a város bűze és fülébe az elviselhetetlen zaja, megzörren mellette a bokor. Tágra nyílnak a szemei, figyel. Egy őz az, aki meredten bámul vissza rá. Nincs a tekintetében félelem vagy undor, csak kíváncsiság. Ennui hagyja, hogy az állat közelebb menjen hozzá. Az őz félszegen elé botlik. Lehajtja a fejét, megengedi, hogy a férfi tenyerével végigsimítson a pofáján. Kedves szemével biztatja, még nem kell véget érnie a pillanatnak. Az állat bundája kissé koszos, de jó puha. Ennui elfelejti, hogy mi elől rohant egészen idáig. Helyet kínál maga mellett. Egymásnak támaszkodva alszanak el.A Deák tér a felkelő napban sokkal lehangolóbb, mint amikor az este nevetve rohant át rajta, miközben hangosan kiabálta a nevét. A metró lejáratánál még mindig ott ül az a hajléktalan, akivel osztozott egy fél keserűn. Úgy döntött, hogy inkább földalattival megy haza, már így is túlfeszítette a húrt. Ahogy egyre jobban bekebelezte az aluljáró, annál jobban érezte, hogy nem akar hazamenni. Az újpesti albérletben megállt az idő. Ahogy kilépett az ajtón, a felesége megdermedt a mozdulatban, a mosogatóban a koszos edényeket nem ette tovább a penész, és a kutya is ugyan­azon a helyen feküdt tovább, ahol hagyta. De amint ajtót nyitott, az egész mintha arra várt volna, hogy robbanhasson. Mintha minden az ő hibája lett volna, hogy nem tanultak meg nélküle funkcionálni. A felesége üvöltött, ami még jobban elidegenítette tőle. Csak egy csendes zugra vágyott, mondjuk a közös ágyuk szélére, ahova befészkelve magukat elbújhatnak a világ zaja elől.Ennui a következő este is felkerekedett, hogy birtokba vegye az erdőt. Egyre csak az őzet kereste. Minden lépését úgy számította ki, hogy bármikor egymásba futhassanak. Miután megmetszett egy fát, és jólesően elnyújtózott a nedvétől, már tudta, hogy ő is ott van. Az őz nem hezitált, rögtön mellészegődött. Együtt sétáltak tovább. Ennui elővette a kését, hogy újabb fákat gyilkoljon meg, mire az őz gyengéden a tenyeréhez nyomta az orrát. A férfi meghökkent, de hallgatott az állatra. Belemélyesztette kezét a bundájába, erősen fogta. Az őz ennek örült. Útjuk végén újra a tegnapi tisztásnál lyukadtak ki. Szavak nélkül megértették egymást. Az őz mellett még a nap sugarai sem voltak félelmetesek.Elaludt a metrón, a Stadionoknál tér magához. Úgy dönt, hogy hazasétál, kiszellőzteti a fejét. Ahogy a Hungária körúton elhúz mellette egy troli, és eszébe jut, hogy haza kell szólnia, a zsebébe dugja a kezét, amit üresen talál. Nézi a másik hármat, egyet elöl, kettőt hátul, de nem leli egyikben sem a telefonját. Pánik fogja el, rohanna vissza a metróhoz, hogy hátha még ott találja a kocsma előtt az utcán, vagy a bárpultban, vagy a mosdóban, ahol utoljára látta, amikor elfogadta a sütőporra emlékeztető valamit. De tudja, hogy hiába, ellopták. Mérhetetlen düh hatalmasodik el rajta, a zebrán a lámpa nem akar zöldre váltani. Számot kell adnia, leltárba kell vennie az életét, amint átlépi az otthonnak csúfolt börtönt. A lámpa zöldre vált, és ő nem mozdul.Ennui egyre több időt tölt az állattal. Megfeledkezik a fákról, a figyelmét teljesen az őz köti le. Egymásból táplálkoznak, csendesen. A napot a hold váltja, a holdat a nap. Az egyik éjszaka az őz beteg lesz, kénytelenek lassítani. Ennui leveleket gyűjt, gyógyítja az állatot, a tenyeréből itatja. Végül egy árnyékos bozótosba tévednek, ahol az őz végre lepihenhet. Ennui érzi a tagjaiban, hogy még tudna menni, de nem hagyhatja magára a barátját. Elnézi, ahogy az állat nyugodtan lépked az álom szigetén, ahova ő most nem követheti. Ágakból figurákat farag, egy egész családot, majd mikor elkészült, egy házat falakkal és széles ablakokkal. Mikor feláll, hogy kinyújtóztassa lábát, már tudja, hogy el fog indulni.A felesége alszik, amikor hazaér. Szorosan a falhoz húzódik, a kutya a sarokban pihen égnek álló lábakkal. Lemossa magáról az éjszakát, friss alsóneműt húz. Fogmosás közben veszi észre, hogy a szemöldöke felett van egy seb. Megkapargatja, mire friss vér önti el a szőrszálakat. Aztán csak áll az előszobában. Nézi a fehér falakat, az unalmas növényt, ami körbefutja a tükör szélét, a mosolygós arcokat, amik visszanéznek rá a fényképeken. Erre vágyott. A csendre, arra, hogy egyedül legyen, miközben mindenki karnyújtásnyira van tőle, ha mégis szüksége lenne rájuk. Mégsem érti, hogy miért nem múlik a harag, hogy tudta Újpestig cipelni? Megakad a tekintete a nőn, azon az idegen valakin, aki minden kibékülésnél megígéri neki, hogy türelmesebb lesz vele, de nem lesz. Aki minden kimondott szitokszó után a saját szájára csap, és magát hibáztatja, hogy egyáltalán eszébe juthatott hasonló. Nem rá haragszik. De valakit találnia kell, akire lehet. Mert az nem lehet, hogy ezt egyedül cipelje. Felemeli a takarót, és bebújik mellé. Kapaszkodik belé, megrázza, amikor a nő egyre szorosabban a falhoz simul. Kérlek, ne, súgja. Az őz dobbant egyet az előszobában, és eltűnik.Az erdő árnya biztonságot ad, ott nem kell hazudni senkinek.