Olyasmit álmodtam, hogy mosolygós emberekkel bortúrázunk egy világszép magyar borvidéken, hullámzó pannon dombok, szédületesen modern feldolgozó, ami a kúria ősi épületét megőrizve épült uniós pénzekből, vigyáztak a hatalmas platánsor megóvására, a vasárnap is nyitva tartó boltocskában mindent lehet kapni, fele áron, mint ébren, olyan az egész, mint Toszkána, mindenki mosolyog, pazar betonutak a szőlősorok mentén, a kúriában épp’ borásztalálkozó, kóstolgatják egymás borát, itt nincs széthúzás, képesek, mint a profik, kooperálni, sokat kell dolgozni, de nagy az eredményhányad, dől a lé, amit a finom lényeredéknek, a borturizmus attrakcióinak, a fantasztikus békési vastagkolbásznak és a frissen sült péksütinek, a ház mögötti kis úszómedencének, azaz a hétvégi kulturális programok idevonzotta számos borturistának köszönhető, akik immár nem a maligánért, hanem Magyarország szép arcának látványáért utazgatnak szerte az országban – magam is megmarkoltam a poharamat, hogy a hűs, egyre jobb magyar borból kortyoljak, ekkor felébredtem, és kis kezem a bilibe lógott, tényleg hűs valamit markolt.