MÁSODIK FEJEZET, MÁSODIK KÉRDÉS. Ha volna elég pénz (bármilyen forrásból, vagy forrásokból), akkor a jelenlegi magyar szolgáltató hálózat (háziorvos-szakrendelő-kórház) képes lenne-e megszüntetni a várólistákat, azaz kielégíteni a jogos igényeket?A szolgáltató hálózat három eleme (alapellátás, szakorvosi rendelő, fekvőbeteg intézet) fizikailag és orvos-szakmailag egyaránt alkalmatlan a mai fogyasztói igények kielégítésére. A rendszer gyökeres fizikai és szakmai átalakításra, udvariasan mondva: fejlesztésre szorul. Ez a fejlesztés legalább negyed százada késik. Azért, mert sem a tulajdonos, sem a finanszírozó (lényegében mindkettő az állam) nem érdekelt a fejlesztésben. (Természetesen minden választási kampányban ennek az ellenkezőjét állítják derék, gondra nem bátor választási szerencsejátékos politikusaink.) Az előző fejezetben vázolt finanszírozási forma lehetőséget ad a betegigények „piaci” megfogalmazódására. A szolgáltató hálózat egészének vagy újonnan szükségessé vált részeinek magánosítása tenné lehetővő a fejlesztést. Így lenne elérhető az ingatlanok korszerűsítése, megfelelő működtetése és tervszerű karbantartása. (Az ingatlan-fejlesztés ma már nem a házmester dolga, hanem komplett üzem, mérnökök, informatikusok irányításával. Ezen felül az egészségügyi intézmények épületeinek működésre alkalmassá tétele és tartása a legnehezebb feladatok egyike.) Az ingatlanfejlesztő és a tulajdonos osztozik a bérleti díjon, amit az egészségügyi szolgáltató fizet. Végre lenne feladata a sok egészségügyi közgazdásznak és menedzsernek! Kiszámíthatnák a valóságos szolgáltatási díjakat. A tulajdonviszonyok megváltoztatása után az egészségügy költségvetési kiadásból adófizetővé válna. A szocialista típusú („csóró”) egészségügy egyik „nagy találmánya” a progresszív betegellátás . Ez eredetileg is alkalmas volt arra, hogy a beteg minél később jusson definitív (végleges, szükséges, megfelelő) ellátáshoz. (Sok egyéb ok között ennek kikerülése volt a kórházi hálapénz kialakulásának egyik fő oka.) A kormányzati és ellenzéki szakértők többségének szakértése ma is arra irányul, hogy ezt az idejétmúlt szisztémát reanimálja. Ismeretes az „alapellátás” vészes gyérülése (körzeti orvosok, akiket a nosztalgiázó jobboldal háziorvosnak keresztelt át), mert nekik olyasmit kellene ellátni, amihez nincs eszközük és tudásuk (ügyelet), és nem csinálhatják azt, amihez értenének. (kórismézés: például CT-re utalás). A szakrendelő hivatalosan nem vesz részt a sürgősségi ellátásban, miközben a kérelmezők többségének arra van szüksége. A szakorvosok akkor kezelhetnék megfelelő színvonalon az előjegyzett pácienseket, ha az első, illetve új panasszal érkezők részére rendelkezésre állna egy sürgősségi részleg. A „progresszív betegállátáson” szocializálódott kormányzati hozzá nem értés álma a „szuperkórház”. Nos, szuperkórház ugyanúgy nem létezik, mint szuperterhesség! Amelyik kórház nem szuper, az nem kórház. Azt viszont nem megszüntetni kell, hanem szuperré, vagy kisebb szakkórházzá fejleszteni. Ha nem így történik, az igazi bűncselekmény. Egy tévedés-diszciplína („egészségügyi” közgazdász) művelői és hívői tiszta szívvel vezényelnek sortüzet a lakosság számára nélkülözhetetlen, könnyen elérhető intézményekre, mert „számításaik szerint” azok nem gazdaságosan működnek. Fel sem merül, hogy a lakossági igényeknek megfelelő, várólista-szanáló intézményeket (köz és magán szakkórházakat, egynapos sebészeteket) és a lakosság számára könnyen elérhető, folyamatosan működő rendeléseket hozzanak létre. A lakossági igények ismertetéséhez tisztáznunk kell, mi is sürgős, és miért az - a XXI. század elején. Érdemes megkülönböztetni a sürgős ellátást azért igénylő eseteket, mert azok megfelelő (gyors és adekvát) orvosi ellátása nélkül a beteg élete veszélyben van. Két ilyen kórkép gyakori: a szívroham és az agyvérzés. Gyors és adekvát kezelés nélkül ezek 50 százaléka perceken vagy órákon belül halált okoz. Az egyik eset a szív, a második az agy vérellátásának zavara. Ezen kórképek kialakulása esetén akkor remélhetünk gyógyulást, ha az adekvát ellátást fél órán belül megkezdhetik a specialisták az adekvát technikával. Az utóbbi évtizedekben létrehozott „szuperkórházi” sürgősségi osztályok (SBO-k) elvileg alkalmasak lennének ennek a betegcsoportnak az ellátására, ha lenne területi illetékességük, ha minden nap 0-tól 24-ig működnének, ha saját riasztórendszerük és mentőszolgálatuk lenne, és ha – más elérhető ellátás híján - nem lepnék el ezeket a jól felszerelt SBO-kat a sürgős, nem életveszélyes állapotban ellátást kérő páciensek. A honi „progresszív ellátás” a sürgős, nem életveszélyes állapotú betegcsoporttal nem számol. Pedig ez teszi ki a járóbeteg-forgalom nagyobbik felét. Városi körülmények között ennek a betegcsoportnak az ellátásához alkalmas lenne a szakorvosi rendelő bővítésével kialakított alapellátó osztály, amely kellő műszerezettséggel (CT-t is ideértve!) látja el a különféle fájdalom miatt jelentkezőket, a hét minden napján, 0-tól 24 óráig. Az ismeretlen vagy baleseti eredetű (enyhe vagy súlyos) fájdalom kivizsgálása és azonnali kezelése ugyanis (emberi) jogos betegigény. A szolgáltató rendszernek ezt az igényt kiszolgálni orvosetikai kötelesség. Kistelepüléseken a háziorvosi rendelők, az esetleges csoportpraxisok részére új, jól műszerezett struktúrát kellene létrehozni erre a feladatra, természetesen folyamatos üzemben. Valójában teljesen új alapellátó hálózatra van szükség! Az új struktúra kialakítása piaci alapon történhet.. Honnan lesz az új struktúrákhoz személyzet? Ezt nézzük meg a következő fejezetben.Az írás első része július 15-én jelent meg, a következő július 29-én jön. A szerző orvos.