Tim Mariann: A törpe

- Népszava
- 28 Jul, 2025
- Címkék: #novella # kerti törpék # Nyitott mondat # transzgenerációs megélések
Már megint hogy néz ki a körmöd?! – sápítozott anyám, fájdalmasan tekerve kezemet az arcom elé. Igyekeztem szabadulni, és elrejteni hátam mögé tövig rágott körmeimet. Közben védekeztem: nem én voltam. De anyám kérlelhetetlen volt.– Nem hát! A törpék rágták éjjel tövig?A vállamat vonogattam, és szaladtam öltözni, hogy siessek az iskolába.Rendszeres volt nálunk ez a jelenet. Nem tudtam mit kezdeni vele. Az állandó vita az amúgy jónak mondott kapcsolatunk megrontója volt. Anyám mindent magára vett. Úgy érezte, minden ellene irányul, hogy ő a célpontja az elkövetett gonoszságoknak. Mi pedig szégyenkezve sütöttük le szemünket, mint az arcátlan összeesküvők.Egyik reggel épp ünnepre készültünk, húsvétra talán. Napok óta keményen dolgoztunk a házon én és a nővéreim anyám keze alatt, aki elszántan diktálta a tempót.Mikor aznap a konyhába léptem, kávéra számítva, helyette az üres asztal fogadott. Anyám ült ott, szokásától eltérően arcát a tenyerébe hajtva. Lépteim zajára felnézett, könnyes szeme tele volt szemrehányással.– Ezt kellett megélnem! – kezdte a nótát a szokásos strófával, és zúdította rám szidalmait. A nagy hangoskodásra testvéreim is előszivárogtak, és érdeklődve nézték a jelenetet, hogy megértsék, hova fut ki. Elkeseredetten pörölt anyám, felugrott az asztaltól, mint az őrült szaladt végig a szobán, karját az égre tárva, hogy onnan szakadt rá a baj, velünk együtt.Kora hajnal volt, erőtlenül kéredzkedett be a tavaszi fénysugár az ablakokon, ahogy bódultan álltam ott, anyám iramától szédülve. Míg fel-alá pörgött az ablak előtt, egyszerre megláttam, hova mutogat. A sok díszes függöny, anyám büszkesége, amit ő meg az anyja, meg még a nagyanyja a két kezével hímzett, most megcsonkítva lógtak a hunyorgó táblák előtt, akár a szárnyaszegett madarak. Nem csak az egyik, mind. Jó, ha az ablak felét takarták.Óriási volt a patália napokon át. Apám elkerülte a ház tájékát is, csak hallani ne kelljen. Nem lett semmi az ünnepből. Míg végül apám a sarkára állt, és feljebb emelte a hangját anyáménál.– Tudd meg, hogy itt téged senki nem akar bántani. Nem a gyerekek tették… hanem a törpék.Attól kezdve anyám magába szállt. Szipogott még pár napig, majd elfelejtette ezt is, ahogy felhagyott azzal is, hogy fájdalmasan nézegessen az ablakok felé. Ezt kapta, mióta ideadták férjhez, a mi babonás földünkre. Ahol hiszik még a meséket.Nem csak nálunk, a szomszédban is volt baj. Bezerédiéknél egy nap a nagy asztal lábát kurtították meg. Mind a négyet felébe vágták. Akkora lett az asztal, hogy az ember térde megakadt benne. Csudájára járt az egész falu. Mindenki ámulattal bólogatott, és lehalkított hangon magyarázta: a törpék bosszúja.Egyetlen bizalmasomat, Balázs öcsémet kérdeztem, mi az. Elmondta, amit elejtett szavakból tudott: régen ezt a vidéket rendre törpék lakták. Oda jártak dolgozni a táró belsejébe, drágakövet munkáltak ki onnét. Temérdek kincsük volt, amit ott, a hegy mögött dugdostak, ahol a bábabokra, vagy ahogy most hívják, a szivárvány véget ér. De a kapzsi ember megirigyelte a kincset tőlük. Összegyűltek, és kiebrudalták a törpéket még a környékről is. Elrabolták vagyonukat, elvették házaikat. Az életüket sem hagyták meg.Sok idő telt el azóta. Kiürült a bánya a törpékkel együtt. A nagy vagyonnak híre-hamva sincs már. De a törpék visszajárnak. Kísérteni, vagy tán a megmaradt leszármazottaik azok, akik bosszújukat töltik rajtunk. Konok, türelmetlen népek, akik azt hiszik, hogy még mindig telik velük az idő. Igyekeznek visszahódítani, ami az övék volt egykor, és saját kurtavilágukat megidézni. Ezért kurtítanak meg mindent. Rojtot a ruhán, a széklábat, a harang kötelét, de még a tanító pálcáját is. Azt mondják, régen a szavaink is hosszabbak voltak, és az álmaink is egész éjjel mentek, csak utóbb lett mind ilyen félbehagyott.Sokat gondolkodtam öcsém szavain, míg végül én is kezdtem hinni, és ekképp magyarázni megannyi rejtélyes esetet. Érthetőbb lett a világ, tisztább a gondolkodás. Persze nem a kolbász felire értem, ami rendre eltűnt a törpék számlájára írva, vagy apám bérére, amit mindenki tudott, hogy a nagyobbik része a kocsmában maradt, bárhogy is szidta a törpéket.Az éjjeli csendre gondolok, amit váratlan zaj tör félbe. Idegen pusmogásra a sötét magányában, mikor a hold fénye áthajlik a kút peremén, és a fekete víztükörben folytatódik, akár egy túlvilági átjáró. A törpék a kút köré gyűlnek, és oda eresztik le a halottaikat.Nem csak én, mindenki hitte itt minálunk. Egyedül anyám utasította el őket. Haragja helyettük minket űzött. Hiába sopánkodtunk mi ártatlanul. Aztán mégis eltelt az élet. Apámat és Balázs öcsémet eltemettük. Nővéreim ki-ki messzi tájra szakadtak, nem élnek már, csak a gyerekeik, akik az ő szemüket viselik. Én maradtam itt csupán, őrizni az emléküket, és a kihűlt helyüket takarítani anyám konyhájában. Anyám töpörödött néne lett, arca akár a mazsola. A hangja sem volt a régi, és a hite, mikor kérdeztem őt, hol a gyógyszere, reszketett a feje, ahogy felemelte, hogy rám fordítsa erős tekintetét. Úgy felelt nyíltan: elvitte a törpe.Egyre többször esett meg ez és ehhez hasonló. Magában beszélt, és bizony egyre több lett körötte a lábaszegett bútor, megkurtított konyharuha, abrosz. Apró termetéhez még illett is a kis sámli, az alacsony asztal. A kötényét sem taposta el feleolyan röviden. De az étel nem. Azt egyre mondta, tegyek ki többet neki estére. Reggelit is, azelőtt sosem evett, most meg két tojásból kérte a rántottát. Engem meg küldött: nem kell semmi, menj csak, megleszek én magam. Gyakran pirult, és nagyokat hallgatott.Gyanús lett énnekem. Hogy a végére járjak, egy este meglestem, tudni most már, kivel osztja meg a vacsoráját. Lopódzkodva mentem, hogy észre ne vegyen. Mellbe vágott a látvány, ahogy anyám békésen kötöget a székében, és mellette a kurta kis sámlin láblógatva ül a szőrös törpe. Elsőre az ördögöt hittem neki, rá is kiáltottam, hogy ijedtében hanyatt esett a földre. Ott kapálózott tömpe karjával, akár egy bogár, hogy felálljon. Döbbenten bámultam a közjátékot, ahogy öreg anyám segíti talpra a kis gyűrött teremtményt, aki eredeti helyével méltóságát is visszanyerve dölyfösen nézett. Nem beszélt, csak nézett. Nem rám, sem anyámra. Egész lényével ült, és konokul meredt a semmibe. Nem volt neki emberi füllel hallható hangja, vagy csak minket nem tisztelt meg a megszólalással. Addig sem igen ereszkedett le hozzám, hogy a szeme megakadjon bennem. Akadály nélkül nézett át rajtam, mintha ott se volnék. Anyámmal ellenben megértő egyetértésben hallgattak.Eztán mindig ott volt, ahol anyám is. Úgy őrizte, mint a hűséges kutya, és láthatólag anyám ezzel kiegyezett.Nem mondtam én senkinek, de a falu már csak olyan, hogy saját füle van. Nem volt az titok, csakhamar elülő szenzáció. Megszokták ezt is, mint az ajtótlan bútorokat. Néha jött csak el egy-egy felbőszült kárvallott afféle törpeeset után, hogy dühét kitöltse rajta, egy sokatmondó ökölrázással vagy jól irányzott frázissal, ami a néma falról csattant vissza.Mikor anyám ágynak esett, könyörgőre fogta: tartsam meg a házat, soha el ne adjam, mert benne a törpe, és ez az ő otthona. No persze, dühösködtem, még mit nem, hogy a törpe! Aztán, hogy anyámat elsirattam, mégsem adtam túl a házon.Eleinte csak rendet rakni jöttem, a régi ruhától megválni, tenni-venni az udvaron. A törpe ott volt, ugyanúgy. Nézett a semmibe. Szeme alatt talán eggyel több gyűrődés látszott. Egész léte nem tágított, úgy volt odatéve, mint aki örök időre foglalt helyet. Ha őszintén magamba nézek, jólesett a jelenléte. Hitegettem talán magam, hogy anyám lenne ott, és vigasztalta a hiányt.Egyre több időt töltöttem itt. Úgy esett, hogy amikor az unokám megnősült, az én házamba költöztek be, én meg jöttem ide, anyám egykori házába, gyermekkorom csodás helyszínére.A törpe itt van, akárha én laknék az ő házában. Nincsenek régi meglepetések, bosszúság, megviccelések. Nézése a régi, de a hallgatása enyhébb irányomba. Azért, mert csatát nyert, tudom. Visszanyerte az embertől régi otthonát, és most már békésen vár csupán. Várja, hogy mind kihaljunk innét, és ő évszázados nézésével megérje, hogy újra a törpe lesz itt az úr.